Nem sodródhatunk

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 29.

MH – 2017.09.26. 01:00 –

A magyar társadalom veszélyes, nyugtalanító jellegzetessége ma: feltűnő szervezetlensége. Igaz, sajnos nem új jelenség ez Magyarországon a 20. században, ám annál nyugtalanítóbb. E baráti találkozón a legutóbbi hozzászólók közül Konrád György tette fel a kérdést, olyanformán, hogy van-e megfelelő felkészültsége a nemzetnek súlyos és váratlan helyzetekre, van-e készültsége, mely ilyen helyzetekben eligazíthatná, s emberségben biztonságosan megtarthatná?

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás agasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlévők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Bíró Zoltán 20170925 Szándékunk egy olyasféle fórum létrehozása, amely  képes lehet közvetítő, tényfeltáró és javaslattevő szerepre állam és társadalom között (Forrás: Antológia Kiadó)

Bíró Zoltán irodalomtörténész 1987-es felszólalása

Már Pozsgay Imre vitaindító előadása, társadalmi programot építő gondolatmenete, Csurka István „antikatasztrófa-programot” sürgető esszéje, Bihari Mihály vagy Gombár Csaba politikai rendszert és politikai kultúrát feszegető hozzászólása lényegében e szorongató érzések és felismerések jegyében fogant, s nyilvánvalóan az erkölcsi és intellektuális felelősségérzet és felelősségvállalás késztető ereje folytán hangzott itt el.

Miért emelem én ki bajaink közül éppen a magyar társadalom szervezetlenségét? Gondoljunk arra, hogy a legtöbb országban különféle szervezetek, intézmények, pártok, egyházak, átfogó nagy ideológiák, társadalmi mozgalmak és egyesületek szövik át és fogják össze a társadalmat. Igaz ugyan, hogy ezek el is választják, sőt gyakran szembe is állítják az emberek csoportjait, de nagyobb veszélyhelyzetekben mégis ezekből épülnek fel a nagy koalíciók, amelyek a legfontosabb nemzeti érdekeket hitelesen tudják képviselni. Kényes történelmi helyzetekben a sokféleség, a sokszínűség felett ezek tudnak nemzeti egységet kovácsolni; ha kell, védeni a kisebbségi jogot, ha kell, elszigetelni a szélsőségeket. Amennyire veszélyes – mert elnyomorító – a társadalom militáns vagy bürokratikus túlszervezettsége, annyira veszélyes gazdátlansága és szervezetlensége is. Mindkét helyzet az egyéniség és az öntudatos autonóm közösségek ellen hat, s kedvez az egyeduralom és a csordaszellem páros érvényesülésének. Európának bőséges tapasztalatai vannak e téren ebben az évszázadban.

Ha e nézőpontból vetünk egy pillantást Magyarország 20. századi történelmére, akkor észre kell vennünk, hogy katasztrofális, folyamatos sodródásaink oka – túl a nemzetközi erőviszonyokon és geopolitikai helyzetünkön – nagyrészt éppen a társadalom eme szervezetlenségében érhető tetten. Különvált egymástól a „hivatalos” Magyarország és a „másik”, a virtuális. A hivatalosnak nem volt népi támasztéka, ezért a nagy világpolitikai mozgások között gyámoltalan volt és tehetetlen, sodródott a legerősebbnek érzett áramlatokban. A másik Magyarország pedig csak a gondolatokban és az érzelmekben tudott megformálódni, nem volt, nem alakulhatott szervező erő, olyan „erőátviteli berendezés”, mely a virtuálist reálissá tehette volna, s így a magyar társadalmat tudatos, történelmi helyzetekre összpontosító nemzetfenntartó és megtartó tényezővé. Sodródott tehát a társadalom is, indulatok vagy félelmek erőterében, amint éppen adódott. A következmény: két világháborús részvétel, katasztrofális vereséggel és kivéreztetéssel; az ország kétszeri – Európában példátlan – megcsonkíttatása; és eleve kudarcra ítélt, ugyancsak kivéreztető felkelések, szabadságküzdelmek, honvédő harcok és megtorlások. Csoda, hogy még vagyunk! Szörnyű lenne, ha ezt a „csodát” nem tudnánk a magyarság jövendő esélyeinek fenntartani! Szörnyű lenne, ha az előbbi leltárt még e században tovább kellene írni! Hiszem, hogy ez nem következhet be.

Ám a legutóbbi évtizedek felszínre hoztak másfajta kérdéseket is, melyek hangos és véres katasztrófák után, egy csendességében, lopakodó, lappangó mivoltában legalább annyira veszélyes folyamatot jeleznek: a sorvadás folyamatát. E ma már sokat hangoztatott, sorvadásra utaló jelenségek azt mutatják, mintha ez a nép elvesztette volna életerejét, alkalmazkodó és ellenálló képességét. Holott valószínűleg csak bizalmát, önbizalmát és teremtőkedvét vesztette, történelmi időben mérve, átmenetileg. Ennek pedig nagyon is könnyen érthető, megnevezhető okai vannak. A sorozatos kudarcok, vereségek és vérveszteségek után én a legsúlyosabb oknak azt tartom, hogy végzetesen magára maradt e század során, még szélárnyékosabb, sőt rövidke felfelé ívelő korszakaiban is. A szocializmus még az elmúlt harminc esztendő alatt sem tudott ezen változtatni. Az itt kiépült politikai és jogi intézményrendszer nem tudta az igazi részvétel demokratikus lehetőségét nyújtani a népnek, a törvényesség szinte leszűkült a büntetőjogra, nem karolta át a társadalmi élet egészét, s a hivatalos ideológia nem kínált az egész közösség s a közösségi élet szempontjából általánosan elfogadható és biztonságos eszmei-erkölcsi fogódzókat. Az állami intézményrendszer nem annyira beépült itt, mint amennyire ránehezedett inkább a társadalomra, leszorította így a társadalom önmozgását, illetve egyre inkább a magántülekedés torz formái felé terelte azt. Szükségképpen alakult ez így azért, mert a túlzottan központosított irányítás nem viselhette sem az egyéni, sem a közösségi autonómiákat. A társadalmi önszerveződés és önigazgatás nem vagy csak periférikus ügyekben vált lehetségessé, míg a főhatalom a társadalom által korlátozhatatlan és ellenőrizhetetlen volt, a közösségi lét lényegét tekintve. A reformszándékok rövid, reménykeltő időszaka után ezért nem alakulhatott ki igazi kapcsolat, párbeszéd, vita, együttműködés a hatalmi szervezetek és a társadalom között. A nemzet ezen az úton maradt magára ismét. És most ez váltja ki újból a jogos aggodalmat: a hatalmi és a társadalmi pólus létrehozhat végzetes elkülönülést is, a kölcsönös bizalmatlanság, a kiszámíthatatlanság s az ebből eredő kölcsönös félelmek alapján. Ez pedig megint a sodródást jelentheti és a bukdácsolást válságból válságba, a tömeges tájékozatlanságot és tanácstalanságot, a nemzet történelemérzékelő képességeinek a megromlását.

A nemzet sorsa tehát ilyenformán kapcsolódik egybe most a demokrácia ügyével, a legfőbb államérdek pedig ezen a ponton kell hogy találkozzék az egyetemes magyarság létérdekeivel. A felelősség ebben a végső kérdésben közös, annak ellenére, hogy a felelősségvállalás kényszerei és esélyei korántsem azonosak.

Nekünk, akik ma egybegyűltünk itt, tudnunk kell természetesen, hogy mi itt sokkal szabadabban mondhatunk bölcseket, mint a hatalomban lévők a maguk szoros kényszerei közepette, nekünk viszont az eszközeink kevesebbek, a szükségesnél és a lehetségesnél is sokkal kevesebbek. A mi igazi kérdésünk most tehát elsősorban az, hogy mit tegyünk és mit tehetünk ebben a helyzetben.

Egyelőre azt hiszem, aligha többet, mint hogy kinyilvánítjuk igényünket és szándékunkat egy olyasféle fórum létrehozására, amely a jövőben képes lehet közvetítő, tényfeltáró és javaslattevő szerepet betölteni államhatalom és társadalom között; amely a részvétel, a párbeszéd és az együttműködés egyik szerény lehetőségét nyújthatja minden tiszta szándékú magyar demokratának, aki a nemzet ügyét, a magyarság jövendő esélyeit a szívén viseli. Ehhez a Fórumhoz kellene kapcsolódnia szellemi értelemben annak a folyóiratnak, melyet már évek óta oly sokan kértek és kértünk, először Illyés Gyulával az élen, Hitel címen. (Itt jegyzem meg, hogy Lengyel László téved abban, hogy ez a lap úgymond a „népi tábor” lapjának indult, vagy hogy az lenne. Már csak azért sem lehet, mert „népi tábor” nincs. Nincs, és ma már különösen értelmezhetetlen a „népi–urbánus” ellentétpár jegyében, ami még a népi írói mozgalom idejében is pontatlan, hamisításokra alapot adó megnevezés volt.)

Tisztelt Barátaim! Javaslom tehát: nyilvánítsuk ki valamilyen formában közös szándékunkat az előbbi ügyekben azzal, hogy ez a Fórum, akár a Népfront keretén belül, akár azon kívül a párbeszéd és a társadalmi együttműködés s ezen keresztül nemzet és demokrácia ügyét kívánja szolgálni itt, Európa közepén. Nem zászlót lobogtatunk, nem harci kürtöt fújunk, hanem építkezünk, a magunk ízlése és lehetősége szerint! Tesszük ezt annak érdekében, hogy itt megszerveződjön valamiképpen egy kis társadalom, talán valamiféle hatással a nagy társadalomra is. Köszönöm a szót!