A háttéremberek

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 28.

Lázin Miklós András – 2017.09.25. 01:10 –

Kellemesen langyos szél jár a Lakiteleki Népfőiskola ebédlőjének árkádjai alatt. Hatan ülik körül az asztalt – igaz, eredetileg úgy tervezték, nyolcan lesznek, de Bakó László hosszú ideje súlyos betegséggel küzd, így sajnos nem tudott eljönni. Erki Tibor, Tóth Sándor, Tábori Kálmán és felesége, született Major Ilona, Tábori Margit valamint Tábori Róbert egyként elmondhatja magáról, nagy idők, történések tanúja volt 1987 szeptemberében.

Lakitelek 20170924 Mindig történelem van. Ha valaki hisz a jelekben, akkor a sátorra zúduló esőt intésnek, ha tetszik, jövőjelzőnek is tekinthette. Tóth Sándor, Tábori Margit, Erki Tibor, Lezsák Sándor, Tábori Kálmánné, Tábori Kálmán, Tábori Róbert, harminc év elmúltával újra Lakiteleken (Fotó: Ficsor Márton)

Ők voltak ugyanis alapvetően azok, akik munkájukkal szolgálatot teljesítettek a sorsfordító találkozóra érkező vendégek körül.

Nehéz elhinni, de nem járta ott semmiféle lenéző, leereszkedő stílus. Pozsgay Imre például mindenkivel kezet fogott, s az asszonyokat külön üdvözölte, Fekete Gyula író pedig olyan szívhez szóló szavakkal köszönte meg az esti záráskor a vendéglátók kedvességét, családias törődését, hogy annak hatása ma is jól látható az arcokon.

Fontos és tanulságos leírni a találkozón szolgálatot teljesítők életútját. Erki Tibor akkor egy műanyagüzem raktárosa volt, ma pedig két könyvesbolt tulajdonosa Lakiteleken és Tiszaalpáron. Mint őszintén fájlalva bevallja, nehéz munka korunkban a kultúra népszerűsítése. Tóth Sándornak két hónapja van hátra a nyugdíjig. Az eredeti szakmája szerint elektronikai műszerész férfi elvégezte az államigazgatási főiskolát, pénzügyi előadóként Lezsák Sándor mellett tevékenykedett a művelődési házban, s még rövid ideig Kecskeméten, a szociális ágazatban dolgozik. Tábori Margit óvónő volt, de ma már nyugdíjas, akárcsak Tábori Kálmánné, aki negyven évet húzott le tanítóként Lakitelek általános iskolájában. Tábori Kálmán szintén tanítóként nevelte több évtizeden át a fiatalokat, míg ma – akárcsak Tábori Kálmánné – katolikus hitoktató, Tábori Róbert pedig szerszámkészítőként végzett, s most is ezzel a szakmával keresi a kenyerét.

Azt, hogy pont ők heten lettek a kiválasztottak, egyetlenegy tény magyarázza: Lezsák Sándor tökéletesen megbízott bennük. Ennek az érzésnek a sok közösen eltöltött év, a közös munka a közéletben és a magánéletben lett az alapja. Lezsák Sándor vezette az irodalmi színpadot a művelődési házban Lakitelekre kerülése óta – s 1987-hez képest ki tíz, ki tizenöt éve már tagja volt ennek a közösségnek. Tamási Áron Énekes madár című művének színrevitele mellett segítettek neki az 1979-es Fiatal Írók Találkozója és az 1985-ös Antológia-est megszervezésében is.

Összeedződtünk, kiválasztódtunk, ha úgy tetszik, kiálltuk a próbát, azaz nem a szó pejoratív értelmében voltunk kiválasztottak – egyszerűen így alakult – fogalmaznak.

Annak ellenére, hogy az első lakiteleki találkozó kevés híján harminc esztendeje zajlott, akárha tegnap történt volna – emlékeznek.

Itt van rögtön a nemzet sorsán gondolkodók feje fölé boruló sátor, amely alapvetően a lakodalmas nép befogadására készült, s összeállítása előtt több, útban lévő fát kellett átültetni. Mára persze nem sok maradt a hajdani vászonból, de hatuknak – akárcsak az összes résztvevőnek – képkeretben akad belőle egy-egy tenyérnyi darabjuk. Szemre jellegtelen, színevesztett, négyzetesre nyírt rongynak tűnik, mégis többet ér, mint egy kortárs festmény. Az egykori szervezők szavaiból azt is megtudjuk, miféle kalandos úton adták postára a meghívókat. Mivel attól tartottak, hogy a helyi hivatalban – és rajta keresztül az állambiztonságnak – szemet szúr a sokfelé tartó, de ugyanonnan datált felbélyegzett boríték, az ország más-más helységében kerültek be a rendszerbe.

Néhány szóra egyébként érdemes visszakanyarodni a sátorhoz, amelyet valójában kétszer kellett fölállítani, ugyanis a 26-án összerakott szerkezetet az aznap éjjeli erőteljes vihar szó szerint lebontotta, így 27-én reggel romok fogadták a szervezőket. Azt, hogy ebből a vendégek végül semmit nem vettek észre, kizárólag beszélgetőtársaimon múlt. Az égzengés és a heves eső amúgy nemcsak a szavakban kísérte a találkozót, hanem a maga fizikai valóságában is, hiszen a konferencia alatt újfent lecsapott a nemzet sorsáról eszmecserét folytató gyülekezetre.

Ha valaki hisz a jelekben, akkor ezt az időjárást intésnek, ha tetszik, jövőjelzőnek is tekintheti.

Az ünnepi menü, a sertéspörkölt Bakó László főszakácskodásával készült, hozzá burgonyát, káposztát, rengeteg gyümölcsöt, szörpöket és bort kínáltak. Az almáról a környékbeli termelők, a vörös és fehér borról a Szikrai Állami Gazdaság szőlészete, valamint a Piroska Pincészet gondoskodott. Mindezért pedig kértek fejenként százötven forintot rögtön az elején, amikor az érintettek aláírták a jelenléti íveket.

A főzést és a kiszolgálást inkább az asszonyok dolgának tekintették, míg a férfiak az autókat terelték a megfelelő helyre, továbbá az utántöltést, a kínálást végezték. S ott tett-vett még mellettük Huszkáné Bíró Eszter is, akkor várandós volt – ezért kapta azt a feladatot, hogy a regisztrációs asztalnál üljön. Lezsák Sándor pedig kevés szóval, inkább szeme intésével irányított – ide több pogácsát, amoda még bort, ahogy a helyzet megkívánta.

A New Yorkból befutott idős Püski házaspár a sarokban kezdett szőlőt szemezni, mások a puszta földre ültek le falatozni. Ki ahol tudott, helyet foglalt, ott fogyasztotta el az ízletes menüt. Egyszerűen jó volt látni, ahogy az a sok ember evett – fogalmazzák meg közösen az egykori vendéglátók. Szintúgy fantasztikus élményként él bennük, hogy olyan embereket ismerhettek meg személyesen, akiket korábban legfeljebb a tévében, a rádióban vagy a magazinok lapjain láthattak.

Nem lehet elégszer elmondani, a három évtizede lezajlott találkozó jelentősége abban rejlik, hogy az MSZMP egyeduralmát nyíltan először ott, Lakitelek-Szikrán kérdőjelezték meg. Az elfogadott zárónyilatkozat pluralizmust követel. Kádárnak mennie kell – ez még hozzájuk is eljutott, pedig eléggé lefoglalta őket a munka. Akárcsak az, hogy a társadalmi és gazdasági válságot valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával lehet csak legyűrni. A többpártrendszer követelése ugyan nem az aznapi vezérfonalat jelentette, de az elhangzottakat már akkortájt sem lehetett másként értelmezni.

Mind a hatan szinte egyszerre mondják, Lezsák Sándor az elején leszögezte, most van annyira meggyengülve az államhatalom, hogy valamit lehet vele kezdeni. Leszögezte, történelmet fognak írni – és szemernyit sem tévedett. A főszervező amúgy rendkívül pontosan nemcsak a tányérokról és az evőeszközökről gondoskodott, de arra is ügyelt, hogy kellő időben bekapcsolják a rádiós lehallgatókat zavaró készüléket. Ezt a masinát külföldről kapták, de hogy mennyire lehetett hatékony, ma már kideríthetetlen.

A titkosszolgálathoz hasonlóan mi is biztosra mentünk, mindent rögzítettünk – előznek meg egy föl sem tett kérdésre adott válasszal. Emlékeik szerint nemigen akadt olyan résztvevő, aki szándékosan elfordította a fejét, amikor ráirányult a fényképezőgép lencséje. A félelem messze járt, bizalom és remény ült az emberek lelkén.

Megtudjuk, Fekete Gyula író már előző nap megérkezett, s átbeszélte az éjszakát az emberekkel. A téma természetesen örök vesszőparipája, azaz a népességfogyás körül forgott. A visszaemlékezők szerint igen keményen elnökölt – ha valaki túllépte az időkeretet, először kopogott, utána figyelmeztetett, majd megvonta a szót. Igaz, más módon nem is lehetett kordában tartani az eseményeket – de az ilyen jellegű tiltásokat senki nem tekintette sértésnek.

Amúgy mindenki azt csinált, amit akart. A fák vagy az eresz alatt csoportok alakultak és bomlottak föl, senki mondókáját sem volt kötelező végighallgatni. Ha valaki bármi okból elunta-elülte magát odabent, egyszerűen fölállt, s kiballagott a szabadba, majd azokhoz csapódott, akikhez éppen tetszett. Vita akadt gazdagon, de minden hangos szó vagy csúf kifejezés nélkül.

Ahogy a szemtanúk említik, korunkban már-már elképzelhetetlen béke lengte be az eseményt. Az ember persze mindezt hajlamos betudni a megszépítő messzeségnek, ám ha az ott készült filmet visszanézzük, tényleg nincs ebben az állításban túlzás.

Amikor pedig a sátorban már kibírhatatlan lett a meleg, és elfogyott a levegő, bekapcsolták a természetes légkondicionálókat – ami magyarán annyit tett, hogy a férfiak föltekerték és kikötötték az oldallapokat, hogy a szél szabadon járhasson. Fapados megoldás, de tökéletesen működött.

Furcsa hallani, hogy elnök úr így, elnök úr amúgy, hiszen nekünk mindig Sándor marad, amíg él – néznek a közös fényképezésre a hivatalos programról rövid időre kiszökő országgyűlési képviselő és házalelnök után. Igazuk is van. Nekik Lezsák Sándor, Lakitelek a közös irodalmi színpadot, az asztalifoci-meccseket, az akkor merésznek számító előadásokat, a barátoknál történő kalákás építkezéseket és legfőképpen „a sátrat” és az ott eltöltött szolgálatot jelenti.

A többi számukra jó eséllyel már csak történelem.