Kultúra
A génmódosított rövidtávfutó
Az élsport és a doppingolás erkölcsi dilemmáit feszegeti az Orlai Produkció új előadása
Viszonylag kevés olyan művészeti alkotás létezik, amely a sportról szól, a drámaírók pedig szinte sosem nyúlnak ehhez a témához. Pedig az élsportolók élete, az általuk meghozott áldozatok és az állandó pszichés nyomás mögött sokszor olyan emberi drámák húzódnak meg, amelyekről érdemes lenne beszélni. Ez a gondolat vezette Jonathan Maitland brit sikerszerzőt is, amikor megírta Tagadj, tagadj, tagadj című darabját, amelyben a csalás és a dopping témáját járja körbe egy női rövidtávfutó karrierjének elbeszélésével. Ennek magyar átiratát múlt szombaton mutatta be az Orlai Produkció a budapesti Hatszín Teátrumban Szabó Máté rendezésében. A humoros, ám mégis komoly témákat feszegető, sok szempontból tabudöntögető előadás olyan kérdéseket feszeget, mint hogy lehet-e még tisztán győzni egy világversenyen, csalásnak számít-e egy olyan módszer, amely erkölcsileg kifogásolható, de még nem illegális, valamint hogy miképp jut el egy élsportoló a doppingszerek használatáig.
A dráma a nem túl távoli jövőben, 2026-ban játszódik. A főszereplő, Eve (Lovas Rozi) egy viszonylag sikeres – ugyanakkor még nem világelső – sportoló, akinek legnagyobb álma, hogy egyszer ő nyerje meg az olimpiát. Teljesítménye azonban egy ponton megreked, eredményei a befektetett munka ellenére sem javulnak. A siker érdekében új edzőt fogad fel (Ullmann Mónika), aki nemcsak a versenyszellemet erősíti benne, hanem fokozatosan arra is ráveszi, hogy bizonyos „természetes” módszerekkel fokozza a teljesítményét. A rövidtávfutó a győzelemért félreteszi félelmeit és morális kétségeit, ám egy versenytársa (Sztarenki Dóra) közben mindent megtesz azért, hogy leleplezze a csalást, s a média is össztűz alá veszi.
A darab magyar átirata több szempontból is izgalmasra sikerült: Zöldi Gergely fordítása megőrizte az eredeti szöveg közvetlenségét és humorát, Ondraschek Péter fantáziadús, futurisztikus díszlete pedig lehetővé tette, hogy egyszerre jelenjen meg a színpadon a futópálya víziója és a sportolók élettere. Az innovatív tér pedig a rendező, Szabó Máté számára is megkönnyíthette az események megjelenítését, kreatívan oldotta meg a kihívásokat, s legtöbbször a néző absztrakciós képességére építve „közvetítette” a versenyeket. Az előadás előnye az is, hogy nem ítélkezik, hanem több nézőpontból is megjeleníti a felvetett problémákat, s a válaszadás helyett inkább erkölcsi dilemmákat fogalmaz meg. Mindez az átgondolt színészi alakításoknak is nagyban köszönhető: Ullmann Mónika hatásosan formálja meg a cél érdekében mindent bevető, manipulatív edzőt, Lovas Rozi remekül ábrázolja a dilemmáival küszködő, a győzelemért mindent beáldozó sportolót, Sztarenki Dóra pedig erős és magabiztos ellenfélként tűnik fel a színpadon.
A felvázolt emberi sorsok mögött pedig súlyos morális kérdések húzódnak meg. Az igazság és hazugság, a csalás és a tisztességes játék, a legális és az illegális ellentétein túl felmerül például, hogy egy élsportoló, aki az egész életét feladta a győzelemért, meddig képes elmenni a sikerért. Érdemes-e például meghalni az aranyéremért? És mi lesz a győzelem után? A Tagadj, tagadj, tagadj elgondolkodtató színpadi kísérlet, amelyben a bűn, a csábítás és a manipuláció ábrázolása nyomán felvetődik, hogy van-e egyáltalán értelme a világ legjobbjának lenni ilyen áron.