A hely jó szelleme

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 25.

MH – 2017.09.21. 01:00 –

A hely szellemére utalt elnöki megnyitójában Fekete Gyula, arról szeretnék beszélni én is. A szokásosnál azért hosszabban, mert a hely, a homok, ami közelebb és távolabb körülölel bennünket, drámai és biztató tanulságokat rejteget számunkra.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás agasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Für Lajos 20170920 A megszállottak és a homokhódítók példája meg a muszáj-Herkulesség mégis kötelez bennünket (Forrás: Antológia Kiadó)

Für Lajos történész 1987-es felszólalásából

Éppen százhúsz évvel ezelőtt, a kiegyezés évében költözött ki ide, a mai Lakitelek tájékára Kecskemét városából a mindössze huszonkilenc éves Muraközy Imre. Nem egyedül jött, magával hozta feleségét, Lakatos Terézt is. Akkor Kecskeméttől egészen idáig, a Tiszáig kilométereken át, több mint tízezer hold földön, az úgynevezett szikrai határrészen valóságos ősállapotok uralkodtak. Ványadt és kusza erdőféleségek, árteres, lápos-mocsaras részek váltogatták egymást a silány füvű homoki legelőkkel. Földművelő gazdálkodást szinte sehol sem űztek itt. A Tőserdő mentén egy roggyant kompátkelőhely, egy még roggyantabb pusztabírói lakféle és az elmaradhatatlan csárda állt csupán. A pusztabírói lakba beköltöző Muraközy házaspár eladta családi örökségét, és a pénzen hatvan hold értéktelen homokföldet vásárolt. Ez az egy tagba szabott hatvan hold talán magába foglalta azt a pár négyzetméternyi homokot is, amelyiken most a mi sátrunk áll. Birtokára rövidesen tanyát építtetett, tizenkét holdon pedig – sokak megrökönyödésére – szőlőt és gyümölcsfákat telepített. Gazdaságát korszerű eszközökkel, gépekkel szerelte fel. A művelésbe fogott hajdani legelőkön a hagyományos gabonafélék mellett dohányt, káposztát és burgonyát termesztett nagyban. Gazdasága termelési szerkezetét tehát az intenzív kultúrák határozták meg. Példáját követni csupán néhány elszánt ember tudta. A föld ugyanis a Tiszától egészen a város pereméig Kecskemét kommunitásának tulajdonában állt. Muraközy Imre és a megszállottak maroknyi csapata hiába kérlelte a városatyákat hosszú ideig, éveken át, hogy parcellázzák föl, adják el a város birtokát az arra rászoruló szegényebb embereknek, hogy a legelőnek is rossz sívó homokon korszerű, termékeny és intenzív kultúra virágozzék fel. A városatyák és a polgármester hajthatatlanok maradtak. Csökönyösen védték konzervatív álláspontjukat: a város tulajdonát, úgymond, nem lehet elprédálni.

Történt azonban, hogy az 1880-as évek második felében a filoxérajárvány a dombvidéki szőlők nagy hányadát egyik évről a másikra letarolta. A filoxéra a szőlő gyökérzetét pusztította el, ezért gyökértetűnek is nevezték. Védekezni ellene eleinte tüneti kezeléssel próbálkoztak, időbe telt, amíg fölismerték: olyan új fajtákat kell a kipusztultak helyére telepíteni, amelyek a filoxérának ellenállnak, s ami még egyszerűbb: a szőlőt olyan homoktalajba kell telepíteni, amelyikben a hihetetlen gyorsasággal terjedő kártevő nem él meg. Vagyis a veszteségeket a termékszerkezet és a termelési szerkezet térbeli átalakításával lehetett ellensúlyozni. Nem csoda, hogy valósággal szeme lett a homoknak.

A városatyák azonban még mindig haboztak volna, ha a településen belül felhalmozódó bajok nem kényszerítik a várost és a városvezetést a szükséges konzekvenciák levonására. Melyek voltak hát ezek a bajok? Súlyosbodó társadalmi feszültséggel járt a városi szegénység felduzzadása. A természetes szaporodás és a társadalmi elszegényedés (a kereseti lehetőségek romlása, hiánya) révén kialakult tömeg növekvő elégedetlensége már-már robbanással fenyegette a város rendjét és nyugalmát. Egyidejűleg roppant mértékű terhek nehezedtek a városra. Egyrészt a hadseregellátás, fegyverkezés, az állami bürokrácia kiszélesedése, költséges nagyberuházások támogatása etc. révén az országos és birodalmi adók címleteikben és számszerű értékükben egyaránt a korábbinak többszörösére növekedtek, miközben emelkedtek a városra nehezedő közvetlen kiadások is (a városi bürokrácia elburjánzása, a társadalmi elégedetlenség miatt a közbiztonságra fordított kiadások növekedése etc.). A városvezetés a gondok elhárítása céljából nem a kézenfekvő megoldáshoz: az intenzív gazdálkodás útjában álló akadályok lebontásához, hanem dogmáihoz ragaszkodva és a könnyebb ellenállás irányába haladva az újabb bonyodalmakkal járó hitelfelvételekhez folyamodott. A hitelt azonban, mint tudjuk, vissza is kell fizetni. És miután a város bevételi forrásai a régiek maradtak, a törlesztéshez újabb hitelfelvételekre volt szükség. És így tovább. Így növekedett a város adósságállománya mind nyomasztóbbá, miközben a városlakók látóhatára egyre tágult. A forradalomra zúdított megtorlást és önkényuralmat a kiegyezés, a konszolidáció korszaka követte. Ettől kezdve egyre többen keltek útra Kecskemét városából is. Előbb csak az ország és a birodalom határain belül fedezték fel maguknak a világot. Aztán lassan megnyíltak a birodalom határai, és egyre többen utazták be a kontinens nyugati tájait. Látva az ottani városok fejlettségét, mind többen és egyre többet hangoztatták, városnak város ugyan Kecskemét is, de közte és a nyugati városok közt bizonyos korszakos lemaradás konstatálható. Hiszen nekünk, mondogatták egyre erőteljesebben a világra rácsodálkozó polgárok, nincsen igazi városházánk, nincs színházunk, nincsenek iskoláink és kórházaink, nincsenek korszerűen kövezett utcáink, kommunális berendezéseink, elképesztő szinten áll az infrastruktúránk, nincsenek korszerű gyá­raink, nincs igazi kereskedelmünk. Ám hogy legyen, ahhoz éppúgy, mint a nyomasztó adósságállomány mérsékléséhez, felszámolásához, többféle és jóval nagyobb bevételekhez kell jutni, ha nem akarja a város városi mivoltát nevetségessé tenni, gazdaságát pedig csődbe sodortatni.

A filoxéra pusztítása nyomán keletkezett kedvező lehetőségek, a társadalmi feszültség ereje, a gazdasági helyzet fojtogató kényszere és a világlátás súlyos konzekvenciái végül is meghozták a várt fordulatot. A megcsontosodott, dogmatikus városatyák, élükön a polgármesterrel, lemondtak vagy leváltották őket. Helyükre a követelményeknek megfelelő, az újra fogékony, lendületes emberek kerültek. Közülük is kimagaslik az irodalmi hajlamokkal megáldott Kada Elek. Polgármestersége alatt megnyíltak az utak az egyéni leleménnyel párosuló vállalkozás előtt. A város hatalmas parcellázásokba kezdett, ezer és ezer holdat adott el örök áron birtokából, s a korábban még robbanással fenyegető szegények százai tódultak ki a tágas határ távolabbi tájaira. Tanyákat építettek, szőlőt telepítettek, gyümölcsfákat ültettek, zöldségféléket termeltek az értéktelennek vélt homokon.

A megszállottak maroknyi csapatának példája most teljesedett ki. Megérhették, hogy a magán- és közvagyont egyként gyarapítani hivatott felismeréseik, éveken át dédelgetett álmaik valóra válhattak. Példájuk s a körülmények kényszere nyomán most valóságos mozgalom, a homokhódítók mozgalma bontakozott ki. Nyomában a századforduló negyedszázada alatt új és intenzív kultúra sarjadt a kecskeméti sívó homokon. A megszállottak példája és a homokhódítók mozgalma teremtő lendülettel, szinte egy csapásra feloldotta és megoldotta azokat a feszültségeket, amiket a dogmatikus városvezetés érzéketlensége és tehetetlensége halmozott fel évtizedek során. A földeladásokkal és az intenzív kultúrák térhódításával feloldódott a társadalomban felgyülemlett feszültség, ugrásszerűen megnőtt a város bevétele, felszámolták a nyomasztó adósságállományt, megépültek a középületek, korszerűsödött az infrastruktúra, az intenzív kultúrákra támaszkodva gyárak és üzemek létesültek, a század elején már valósággal zsongott a kecskeméti gyümölcs- és zöldségpiac, termelvényeik keresett és ismert árucikkek lettek Európa távolabbi piacain is.

Ne higgye senki, hogy ez a történelmi analógia vagy parabola konstruált és mesterséges. A történeti tények rendre igazolhatnák az elmondottakat.

A hely szelleméhez, a történeti példázathoz kapcsolódva azonban másról is szeretnék szólni. A társadalmi feszültségek és a súlyos gazdasági gondok elemzése másfajta felkészültséget igényel, mint amivel én rendelkezem. Agrártörténészhez híven, tudom, hogy a filoxéra nem fenyegeti a mezőgazdaságot, pontosabban: nem a filoxéra fenyegeti. De hát nem is a biológiai, hanem a szelleminek mondható filoxérajárvány pusztításairól szeretnék röviden szólni. Úgy látszik, hogy a szóban forgó járványnak a magyarságtudatban sikerült a legnagyobb károkat okozni. (…)

A magyarságtudatnak éppen úgy, mint valamennyi nép nemzeti tudatának egyik igen fontos bázisa, tápláló forrása a múltbeli hagyományok értékrendszere. Fölbuzogtatói a tudományok, művészetek és az irodalom, legfőbb szállítói, átvezetői a tömegkommunikáció, a könyvkiadás, a közművelődés és a közoktatás. Vitathatatlan, hogy a magyarságtudatot tápláló múltbeli értékek alapvázát, fontosabb elemeit a közoktatásnak kellene, kellett volna kiépíteni. A múltba kapaszkodó gyökereket a közoktatás fokozataiban kellett volna mélyre és szétágazóan terebélyesre növeszteni. Sajnos a szellemi filoxéra éppen a gyökerek tájékán végzett szinte fölmérhetetlen pusztításokat. (…) Mit várhatunk akkor a vakulásig hajtó átlagpolgártól? A történelmi topográfia ismeretének hiányában múltunk hovatovább megfoghatatlan és sehová nem köthető, valószerűtlen és légüres térben lebegő állapotba, a mesék birodalmába sorolódik át egész nemzedékek tudatában. Ami tehát a magyarságtudatot táplálhatná, elsorvasztását segíti elő. Ezért azt javasolnám, tanácskozásunk nyomatékosan hívja fel a kormányzat, azon belül is a kultuszkormányzat figyelmét: sürgős intézkedésekre volna szükség a közoktatásban használatos valamennyi említett tansegédlet hatékony felülvizsgálatára. Amit persze nem azokra kellene bízni, akik eddig is a gyökerek kipusztításában jeleskedtek inkább. A gyors és radikális felülvizsgálat ügyét pártatlan és független szakértőkre és elkötelezett közéleti emberek kezébe kellene adni. Mert ne feledjük: a saját árnyékát még senkinek sem sikerült átugorni.

Nekünk, mai magyaroknak okunk ugyan bőven lenne rá, hogy rezignáltan, borúlátón nézzünk a holnapokba és a távolabbi jövőbe. A hely szelleme, a megszállottak és a homokhódítók példája meg a muszáj-Herkulesség mégis kötelez bennünket. Próbáljunk meg hinni abban: a magyarságnak és az országnak balsorsában is van esélye arra, hogy az „etnikai katasztrófából” és a gazdaságot-társadalmat, az erkölcsi és kulturális szférákat mélységesen megrázó válságból kijuthat, kijuthatunk. A hely szelleme és a homokhódítók példája bátoríthat, napjaink történelmi kihívása pedig kikerülhetetlenül erre kötelez bennünket…