Szabadságsátor

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 23.

MH – 2017.09.19. 01:10 –

Lakitelek fényes pontja életemnek. Ha szembenézek a könyves falamon lógó kis ékszerrel – a hajdani tanácskozásnak helyet adó lakodalmi sátor egy kis darabja van bekeretezve –, mindent látok.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás agasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Szakolczay Lajos 20170918 Az értéket előadásokba foglalva, Kós Károly sziklánál keményebb erkölcsét továbbadva a kisebbségi s többségi hallgatóimnak is elvittem (Forrás: Antológia Kiadó)

Szakolczay Lajos író, irodalomtörténész

Szabadságot, forradalmakat, a történelem jeles napjait éppúgy, mint a lírába is lázat öntő Csurka Istvánnak, több egyéb mellett, a nemzethalál körül kerengő gondolatait – „Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni” –, a vidék nagykorúságáért, a nemzeti gondolatért, a szabadon szólásért pörölő Csengey Dénes átszellemült, ám villogó szemével parazsat izzító tekintetét – „A kultúra nem kifutófiú, hanem gőgös főherceg és önkéntes alázatában boldogságot találó szolga. Szabad vagy halott” –, Püski Sándorék bizalmat sugalló jelenlétét, napsütést és záport, a marhapörkölt rotyogását, az országúton (és beljebb is!) posztoló rendőröket, fölszabadultságot és a palackból félelem nélkül kiszabaduló – kiáradó – szellem elsöprő erejét.

Magabiztosságot és ünnepet, komolyságot és méltóságot.

Az itt-ott ütköző szavak szikráit, s minthogy barátok közt zajlott a találkozó, amelyen egy kis, jobbára a „népiekből” álló csoport föl akarta emelni a fejét, némi humort is. Az ülést elnöklő Fekete Gyula kiszólásai, egy-egy felszólalást nyugtázó derűs kijelentései mosolyt csaltak az arcunkra. „Legyünk demokraták ma estig”, vagy „Jó volna most már a koalíciót létrehozni a természetfelelőssel is, mert itt bajok lehetnek” (mindezt azután mondta, amikor Szabad György felszólalását a sátoron kopogó, hirtelen jött zápor díszítette). (Máig érthetetlen számomra, hogy a nemzet fogyását könyveiben, cikkeiben prófétai dühvel ostorozó író miért nem tartott előadást?)

Kulin Feri, a Mozgó Világ csúfos módon kalodába zárt hajdani főszerkesztője kocsijával érkeztem Lakitelekre. Mielőtt lekanyarodtunk volna a főútról, a rendőrök leintették az autónkat. Fölnyittatták a csomagtartót, nyilván fegyvert kerestek. Mert egy ilyen, a politika által rettegett találkozóra (gondolom, evvel nem mondtam nagyot) az ember úgy megy, hogy ha más nem, legalább tőr van az oldalán.

Nekünk nem volt semmi fegyverünk. Csak szavaink voltak.

S azok, ha kellett, vagy éppen úgy diktálta a lelkiismeretem – lásd a Mozgó Világ szerkesztőségének lecserélése előtti Faludy György látomásai, vagy a Népszabadság által megvesszőzött Cs. Szabó László, az esszéíró című tanulmányaimat! –, robbantottak. Jó helyen. S hiába az innen-onnani (rádió stb.) időleges kitiltás, némi becsületet és hírnevet is szereztek alkotójuknak.

Különben is, noha nem voltam meghívott, csak bepofátlankodtam egy „idegen” autó­ba, Lakitelekre hazaérkeztem. Ahol több mint másfél évtizeddel azelőtt sokszor megfordultam. Nem politikusként, nem is közéleti személyként, csak egyszerűen íróként. Az egyetemes magyarság kincseit – irodalmi, képzőművészeti és színházi értékeit – összegyűjtő szolgálatosként. Az értéket előadásokba foglalva. Kós Károly kézfogásának melegét és sziklánál keményebb erkölcsét továbbadva a kisebbségi s többségi hallgatóimnak.

Gondolná valaki, hogy olyan nem túl érdekes témára, mint a kárpátaljai (akkor még kárpát-ukrajnai) magyar irodalom – Istenem, az ukránok most miért zárják a magyar nyelvű tanítást kalodába? – a hetvenes évek elején több mint másfél százan voltak kíváncsiak. Jöttek a faluból és a tanyákról motorral, biciklivel, s minthogy egyik terembe se fértünk be, a művelődési ház előcsarnokában zajlott a besúgók által igencsak kísért „fejtágítás”. S ha az Írószövetség meghívására Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről írók érkeztek, Lezsák Sanyi nemzetépítő idecsalogatására Lakiteleken is megfordultak. Tehát volt megannyi előzménye az 1987-es találkozónak, a magyarság esélyeit megvilágító Toronynak.

Lépcsőit Lezsák mind bejárta – gondoljunk csak a nyolcvanas évek elején az Írószövetség történetét, benne az 1956-os magyar forradalmat előadássorozatban tárgyaló bátor tettre, az 1979-es lakiteleki Fiatal Írók Találkozójára, a híres Antológia-est (1985) költő-vers-képzőművészet hármasára (Csoóri Sándor, Szécsi Margit, Buda Ferenc, Ratkó József) –, hogy közelebb érjen magyarságeszméjéhez, hogy magasabbra jusson.

Ez a magasabb nála – a közösség szolgálata.

Nem költőként, íróként akar hatni, noha ilyen irányú életműve is figyelmet érdemel, hanem kovászként, erjesztőként. Így vált nem is akármilyen politikussá. Sátrat vert, hogy az irdatlan munka mellett is jól érezze magát. Sátrat vert, hogy a személyes jellegen túllépő ottani purparlé bátor, félig bátor, „politikus” ötletözönével sugározva – Czakó Gábor például így kezdte fölszólalását: „Tisztelt Nyulak!” – kihasson az egész Kárpát-medence magyarjaira.

Illyés Gyula mondotta volt a fiatal írókat magához ölelő, ám a józanságra intő hozzászólásában: „Egy-egy országnak a jó haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik. Ha kihagy valamelyik, az rögtön bajt jelez. Az szokott történni, az egyik átveszi a másik dolgát.”

Eme közéleti bölcselem, megőrizve a hely aranyát, a lakiteleki sátorba is eljutott. Ha a politikus teszi a dolgát – legfőképpen itt éppen ezért a tettéért később kiutált Pozsgay Imre –, ha a szellem embere (író: Csurka István, Szécsi Margit, Sánta Ferenc, Fekete Gyula; történész: Szabad György, Benda Kálmán, Für Lajos, Salamon Konrád; építész: Makovecz Imre; irodalomtörténész: Kiss Gy. Csaba, Bertha Zoltán; filmrendező: Kósa Ferenc; színikritikus: Ablonczy László) ugyancsak a talpán áll, lassan megvalósulhat az egység.

Lezsák akarva-akaratlan (de azért előrelátó, látnoki igyekezettel) olyan „római szekeret” gördített az Alföld méltán híressé vált kis falujába, amely nyomot hagyott magyarságépítésünkben, közgondolkodásunkban, demokratikus rendünkben, a politika zajosan is izgalmas mezején. Nem véletlenül írta Csoóri Sándor 1988. július 15-én – aki külföldi tartózkodása miatt nem lehetett jelen a lakiteleki találkozón – a tanácskozás hiteles jegyzőkönyvét közreadó kötet bevezetőjeként (a könyv 1991-ben megjelent, de Csoóri előszava nélkül!).

„Lakitelek lassan a magyar megújulás, a magára talált nemzeti ellenzék egyik jelképe lesz. (…) Sokan a népi-nemzeti ellenzék csoportosulásának tekintik. Fölismerhető arcvonásai tagadhatatlanul azzal a vonulattal rokoníthatók, amely Széchenyi Istvántól elindulva Németh Lászlón, Bibón, Illyésen át húzódik napjainkig, de a markáns jegyek nem utalnak semmiféle kizárólagosságra, elkülönülésre. (…) Ha termékeny, nagy nép volnánk, fönnmaradásunkhoz elég lenne tán az ösztön is, de minket nem a biológia tarthat fönn, hanem a tudat s a nagy vállalkozásainkhoz szükséges hit.”

A lakiteleki tanácskozás, az idő már jócskán bebizonyította, nem más, mint szabadságsátor. Semmilyen vihar, volt belőlük egypár, szét nem szabdalhatta. Félelmek elűzője – cseppet sem féltem, amikor ránk tört az ellen (a kíváncsiskodó „hivatalosság”) –, a kommunista eszmékben megrettentek kiszabadítója.

Szimbólumértéke az igazságkereső józanságban van. A jövőt építő reményben.