Bízzunk önmagunkban

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 22.

Madácsy Tamás – 2017.09.18. 02:40 –

Bakos István művelődéskutató alapembere volt a lakiteleki találkozót előkészítő és szervező csoportnak. Életpálya-interjújából a legújabbkori magyar történelem egyik fordulópontját megidéző részleteket emeltük ki.

bakosBakos István: Für Lajos nagymarosi telkén nem tudtak lehallgatni minket (Forrás: Antológia Kiadó)
- A múlt század végén, 1986-ban és 1987-ben az ellenzék nyílt színre lépett. Hogy élte meg a monori, illetve a lakiteleki találkozókat?

- Monoron nem vettem részt, de sok mindent tudok róla. Akik azonban részt vettek – Für Lajos, Csoóri, Csurka, Kiss Feri –, részletes tájékoztatást adtak nekünk arról, hogy mi történt Monoron. A nemzeti ellenzéknek és az ún. demokratikus ellenzéknek itt egy olyan közös akciója volt, ami erősítette mind a két felet. Viszont ez az átmeneti politikai összefogás a pártállami rendszert egy kicsit megrendítette. Mert mindaddig szívesen éltek azzal az eszközzel, hogy velünk tárgyalva folyton az urbánusokra mutogattak, amikor velük alkudoztak, akkor a népiekkel riogatták őket.

A megosztott hazai ellenzék, úgy tűnt, hogy a Charta 77, Bibó és Monor után egymásra lel. Monor után sajnos világossá vált az is, ami később több esetben igazolódott: a demokratikus ellenzék hangadói úgy gondolták, hogy a továbbiakban ők viszik a zászlót. Tehát a pártállami hatalom lebontása után majd jön a liberális nyugatos polgári erő, amelynek a hiteles képviselői ők lesznek. Nekünk csupán kiszolgáló szerepet szántak, ami a különböző rendezvényeken meg is mutatkozott. Emlékezhetünk például, abban a pillanatban, amint ők vették kézbe a Nagy Imre-temetés szervezését, mi ott voltunk rendezőként, de a szónokokat ők jelölték ki. Nehezen engedtek olyan valakit a pódiumra, aki közülünk való volt. Ezt a fajta mentalitást ismertem, s eléggé lehangoló élmény maradt számomra. Szinte ösztönösen éreztük jó néhányan, hogy nekünk is össze kell kovácsolódnunk, s megteremtve a magunk szélesebb táborát, egyenrangú félként tárgyalhatunk.

A lakiteleki találkozó gondolatát Csoóri, Csurka, Bíró Zoltán, Bihari, Für Lajos érlelték meg, a szervezését a Bethlen Gábor Alapítvány egy titkársági ülésén, Für Lajos telkén beszéltük meg. Azt tapasztaltuk, hogy folyamatosan lehallgatnak bennünket, tehát bármit szerveztünk, abban a pillanatban megtudták, s valami módon azt megfúrták. Für Lajos telkén viszont nyugodt körülmények között, bizalmasan meg tudtuk vitatni és tervezni az egészet.

- Miért esett a tanácskozás helyszínének kiválasztása éppen Lakitelekre?

- Jó néhány fővárosi és vidéki helyszín lehetősége fölmerült, de bizonytalanul. Bíró Zoltán és társai úgy ítélték meg, hogy szervezőként Lezsák Sándor lenne a legjobb választás, mert a Fiatal Írók Találkozója megszervezésével már bizonyította, hogy mire képes Lakiteleken. Bizalommal voltunk a Bethlen Gábor Alapítvány vidéki titkára iránt, s úgy véltük, hogy a nemzeti ellenzék magyarság jövőjéről szóló tanácskozásának legjobb színhelye náluk lehetne. Lezsák Sándor vállalkozott rá, hogy otthont ad a találkozónak, ehhez azonban szükség volt az öreg hajdúk, Bíró Zoltán és Pozsgay Imre együttműködésére. Tudtommal Pozsgayt Bíró Zoltán hívta meg, Pozsgay vállalta a részvételt a lakiteleki találkozón, tartja a hátát a pártközpontban. Abban egyetértettek, hogy azon olyan személyek ne vegyenek részt, akik ellen felforgató politikai tevékenységük miatt eljárás folyik, mert a találkozó nem a szocializmus megdöntésére irányul. Ezt elfogadva, arra törekedtünk, hogy a zárt körű rendezvény valós, széleskörű eszmecsere legyen a magyarság jövőjéről. Hosszasan mérlegeltük a meghívandók listáját, azt is, hogy a találkozót kik szervezik. Azt is pontosan elosztottuk, ki hány embert hív meg, mozgósít. Nekem az Eötvös-kollégisták, a filmesek meg a Levendel-kör jutott, tehát eléggé rázós csoportban voltam. Olyan szempontból is érdekes volt a közös autóút, hogy az úton végig beszélgettünk egymással. Talán több vitánk volt az úton, mint a lakiteleki sátorban. Magán a zaklató-fölemelő összejövetelen az ország számos helyéről érkezett emberek és felkészült előadók mondták el gondolataikat, érveiket, hogy mit kellene a magyarság érdekében cselekedni. Számomra feledhetetlen emlék az 1987-es sátoros találkozó.

- A Magyar Demokrata Fórum aktív tagjaként nem lett az MDF párt tagja. Ennek mi
a magyarázata?

- Nehezen tudok hozzászólni a párttá alakulás tényéhez, mert ez bennem máig élő seb maradt. Az MDF II. Országos Gyűlésén – amikor a párttá alakítással egyidejűleg javasoltam a mozgalom megmaradását is – szinte lesöpörtek a pódiumról, mert megérkezett és szót kért Debreczeni József az első megválasztott országgyűlési képviselő… Nehezen viseltem, hogy küzdelmes nemzetépítő mozgalmunkból csináltak egy pártot, ami győztes lett, de a pártharcokban gyorsan felőrlődött, majd gyakorlatilag elvesztette arculatát, karakterét. Eltékozolta közéleti munkánk hozadékát, bedarálta nemzedékünk színe-javát. Mostanára az MDF nevét is eltüntették. Szerencsére nem járt úgy, mint a Magyarok Világszövetsége, melynek Rákosiék meghagyták nevét, de – eredeti hivatását megcsúfolva – nemzetellenes intézményként működtették, a pártállami szovjet-kommunista külpolitika szolgálatában. Legalább az MDF az ezredfordulóig pártként is igyekezett őrizni történelmileg azt a jellegét, aminek indult. A Dávid Ibolya–Bokros Lajos páros által JESZ-szé silányított párt, a lakiteleki MDF-szellemiség kipusztítását igazolta.

Fölmérhetetlen emberi áldozatvállalás, óriási erő és hatalmas munka volt a Magyar Demokrata Fórum létrehozása mögött, főleg a vezetőség – olyan barátaim, mint Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor, illetve elhunyt társaink, Csurka, Csoóri, Csengey, Für Lajos – jóvoltából, amelynek történelmi értékelése még várat magára. Velem együtt több tízezer társat megnyertek a nemzeti megújhodás ügyének, akiknek cselekvő részvétele nélkül nem mozdult volna az ország.

Arra törekedtünk, hogy minden települést, minden régiót, közösséget megszólítsunk, és próbáljuk őket ösztönözni arra, hogy bízzanak önmagukban és bennünk, akarjanak változni, változtatni, jobbítani az ország helyzetén. Szövetségesekre leltünk mindenütt. 1988-tól kezdett kibontakozni a MDF nemzetépítő mozgalom. Igazi erőt akkor kapott, amikor a Hitel című lapunk is megjelent. Mert a Hitel a cselekvő szolidaritás fóruma volt, tettekre buzdító ige és példatár, amelynek révén mindenkihez eljutott az a szellemiség, amit az MDF képviselt.

- Az MDF sorsának alakulását miként ítéli meg?

- A Jurta Színházban zajlott nyilvános viták, életem nagyobb közösségi élményei közé tartoznak. Rengeteg okos, világos gondolkodású fiatalember nyilvánult meg a fórumokon. Szabadon beszélhettek, bíztak, nem kellett félni, hogy nézeteikért kirúgják őket az állásukból… Azután többeket mégis kirúgtak, sokhelyt a retorzió gyakorlata is megmaradt. Igen, mert amit az MDF ígért: a tavaszi nagytakarítás, a valódi kárpótlás meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, azt sajnos nem tudta megvalósítani. Azért sem, mert időközben a MDF-en belül a pártosodással együtt olyan személyi változások történtek – Bíró Zoltán lemondása, Pozsgay cserbenhagyása, a lakiteleki plebejusok diszkriminálása, –, ami hajdani nemzetépítő szellemiségét megváltoztatta.

Ez arra utal, hogy a hatalom birtoklására felkészületlen volt a népi-nemzeti tábor. Nem az uralom, hanem a népszolgálat motiválta meghatározó szereplőit… A kultúra, az oktatás, a szellemi-tudományos élet területén nagyszerű elképzeléseik voltak, de a végrehajtásban alig engedték szóhoz őket. Ha például Kiss Gy. Csaba lett volna a magyar külügyminiszter, ahogy eredetileg reméltük, akkor az ukrán–magyar alapszerződés nem vagy nem úgy születik meg, ahogy az történt. Jeszenszky Géza lett a külügyminiszter, és megszületett ez az ukrán–magyar alapszerződés. Pedig Kárpátalján már arról szavaztak, hogy önálló autonóm területet hoznak létre. Antall pártfogoltja, az amerikás külügyér, az atlanti orientáció harcosa volt. A lengyelül, szlovákul, csehül, németül és franciául beszélő Kiss Gy. Csaba pedig inkább a kelet-közép-európai és európai kapcsolatok híve maradt mindmáig… Függetlenebbek lettünk, mint a brutális szovjet diktatúra időszakában, de a magyar függetlenség ma is csak ábránd, mert ha nem így lenne, akkor Teleki Pál száműzött szobra ott állna Buda várában. A csehek bezzeg fölállították Prágában a legnagyobb magyarfaló Eduárd Beneš szobrát!

Kint jártam egy tanulmányúton Prágában, amikor a bársonyos forradalom zajlott, mondhatni félig-meddig résztvevője, szemlélője voltam. Sorsfordító napok Prágában címmel megírtam élményeimet, amit a Prágai Tükör és a Lakiteleki Archívum is közölt. Itt Magyarországon akkor zajlott a négyigenes népszavazás. Ott a csehek megvívták a maguk bársonyos forradalmát, itthon pedig csúfot űztek a mi szabadságküzdelmeinkből, a gyalázatos négyigenes népszavazással… Pozsgayt félretaszították, Bíró Zoltánt lemondásra késztették, a lakiteleki sátorosok szószólóit háttérbe szorították… Aztán következett a taxisblokád és sok minden más…

A Fórum tagjaként én nem léptem be a pártba. Az MDF párttá alakulásakor léptem ki az MSZMP-ből is. Akkor megírtam, hogy soha többé nem leszek semmilyen párt tagja.

Az egyiktől az ellenzékiség miatt állandó büntetést kaptam, a másik pedig megcsúfolta
az elképzeléseimet.