Budjács András várnagy önfeláldozó cselekedete

Fantasztikus 16. századi történet török rabságban sínylődő magyar foglyok szabadulásáról

Bánó Attila – 2017.09.16. 01:52 –

A nemesi címereken látható ábrázolásoknak történetük van. Ezek az ábrázolások általában a címerszerző személy vitézségére, mesterségére, esetleg őseinek valamely emlékezetes cselekedetére utalnak.

Budjács András várnagy 20170916 Török pusztítás a 16. századi Magyarországon (Forrás: Wikipedia)

A mikusóczi Budjács család címerében látható ábrázolás Magyarország címeres könyve (Budapest, 1913) leírása szerint kék pajzsban balról egy kettévágott emberi láb, a vágás alatt láncos rabbilincs, amely előtt arany nyelű balta látható. A pajzs felső részében jobbról egy félhold, balról egy hatágú arany csillag helyezkedik el. Sisakdísz egy arany oroszlán, a takarók (foszlányok) színe vörös-arany. Vajon milyen eseményre utalnak a fő motívum bizarr elemei?

Nagy Iván, a 19. század ismert családtörténésze, aki Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal című tizenkét kötetes munkájával (Pest, 1857–1865) a ge­nea­lógia tudományának emblematikus alakjává vált, érdekes magyarázattal szolgált a levágott lábra, a lábbilincsre és a baltára vonatkozóan. Szerinte ezek Budjács Andrásnak, a felvidéki Oroszlánkő várnagyának és a vár Oroszlánkövi (Oroszlánkeöi) nevű urának meghökkentő történetére emlékeztetnek. Nagy Iván forrásként Némethy Pál Bugyács András emléke című írására hivatkozott, amelyet a kassai Felső Magyar-Országi Minerva közölt 1832-ben.

Az 1825-től negyedévenként megjelenő kassai időszaki lap Kazinczy Ferenc kezdeményezésére, gróf Dessewffy József támogatásával indult. Kazinczy és Dessewffy már régóta elégedetlen volt „a német kaptára verődött” Tudományos Gyűjteménnyel, s tulajdonképpen evvel (illetve a romantikus beállítottságú Aurórával) szemben hozták létre a Felső Magyar-Országi Minervát. Idővel ez az orgánum sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (1836-ban kilehelte lelkét), de itt-ott helyet adott olyan érdekes történeteknek is, mint amilyet Némethy Pál nehézkes nyelvezetű stílusával papírra vetett.

Fogság és szökés

Az írás Budjács (Bugyács) András történetét a mohácsi vészt követő (Nagy Iván szerint azt megelőző) időkre tette, hiszen ezzel a mondattal indított: „Mohácsi veszedelem elvonúlt egünkön.” Az 1526 novemberében megkoronázott új király, Szapolyai János hívására ekkor sok „hazafi” csatlakozott seregéhez. Köztük volt Oroszlánkő ura, Oroszlánkövi (Némethynél keresztnév nélkül), akit hűséges várnagya, Budjács András és fegyveres csapata kísért. Az írás szerint Oroszlánkövi és emberei útközben portyázó törökökbe botlottak, akikkel összecsaptak. Az ádáz küzdelemben sok török elesett, de a magyarokkal szembeni túlerő végül felülkerekedett. Oroszlánkövi és Budjács sebesülten rogyott a földre, mire társaik halottnak hitték őket, és megfutamodtak. A törökök ezután mindkettőjüket elfogták és magukkal hurcolták.

A várúr megmaradt emberei (uruk halálhírével) visszatértek Oroszlánkő várába. A törökök Oroszlánkövit és Budjácsot török földre, a pasájuk (Ahmed) elé vitték. A pasa a két sebesült gondozását zsidó orvosára bízta, akinek a keze alatt valóban fölgyógyultak. Fogvatartóik megpróbálták iszlám hitre téríteni őket, de ez a kísérlet megtört a foglyok ellenállásán. A pasa ekkor „egy lánczra verette mind kettőjüket, s legkeményebb rabszolgai munkára hajtatta őket”.

Oroszlánkövi nehezen viselte a szigorú fogságot, és egyre többször sóhajtozott otthon hagyott szerettei után. Budjács együttérzett urával, és szívesen segített volna a szökésben, de erre sokáig nem nyílt alkalom. Azután ez a pillanat is elérkezett. Egyik nap munka után Budjács megpillantott egy elhagyott bárdot. „Egy estve őrizet nélkül térvén az egymáshoz bilincselt vitézek tömlöczeik­be, megpillant Bugyács a puszta szegletben egy éles bárdat. Kétségkívül vallamellyik szabad munkás felejtette műszerét itten.” A várnagy az értékes szerszámot a ruhája alá rejtette, majd a tömlöcben a földre szórt szalmával betakarta.

A hős várnagy

Egyik éjjel a két fogoly elhatározta, hogy megszöknek. Budjács hatalmas csapásokkal próbálta elvágni a lábukra erősített láncot, de minden erőlködése hiábavaló volt. Látva Oroszlánkövi kétségbeesését, hirtelen elhatározással nem a láncot, hanem saját lábszárát vagdosta a fejszével. Levágott lábáról már le tudta venni a bilincset, s ezzel lehetővé tette urának a szökést. Oroszlánkövi rémült aggodalommal, megrendülten fogadta szolgája önfeláldozását. Nem akarta magára hagyni, de a hűséges Budjács felszólította a menekülésre. Oroszlánkövi szomorúan s abban a meggyőződésben távozott, hogy a várnagy nem fogja túlélni a súlyos sérülést. Észrevétlenül kiszökött a tömlöcből. „Használta üldöztetés nélkül az éjjelt, napszürkűletekor erdőbe rejtezett, elég nyomorogva csillapítgatta éhségét vad gyümöltsökkel.”

Eljutott a tengerpartra, ahol megismerkedett egy korfui hajóssal. Elárulta neki nevét és rangját, majd gazdag jutalmat ígért, ha segíti őt a hazatérésben. A hajós ráállt az alkura, megszabadította láncaitól, majd Raguzába szállította Oroszlánkövit.

Időközben a súlyos sebétől szenvedő Budjács esetét, illetve a szökést jelentették a pasának. A pasa hitetlenkedve fogadta a hírt. Azután megparancsolta orvosának, hogy próbálja megtartani az életnek Budjácsot, egyúttal megtiltotta a szökevény Oroszlánkövi üldözését. A várnagy csodával határos módon életben maradt. Amikor teljesen felgyógyult, a nagylelkű pasa pénzt, ruhákat, fegyvereket és egy „tüzes vérű mént” adatott neki, kísérőként egy janicsárt rendelt mellé, majd szabadon bocsátotta.

Hosszú, fáradságos utazás várt Budjácsra, de végül eljutott Felső-Magyarország északnyugati határának közelébe, ahol végre megpillanthatta a nyolcszáz méter magas sziklaszirtre épült Oroszlánkő várát (ma Hrad Vršatec, Szlovákia). A várúr, aki nem hitte, hogy valaha is viszontláthatja hűséges emberét, kitörő örömmel fogadta Budjácsot. Hálából a vártól nem messze fekvő Mikusóc (Mikušovce) nevű faluban „jeles birtokokat” ajándékozott neki, majd tájékoztatta az uralkodót Budjács András önfeláldozó hősiességéről, és nemesítést kért számára. A király méltányolta a várnagy nem mindennapi cselekedetét, nemességet és címeres levelet adományozott neki. Budjács így jutott a fentebb ismertetett címerhez és a mikusóczi előnévhez.

A Budjács család valóban megtalálható a magyar nemes családokról szóló alapművekben, így Nagy Iván és Kempelen Béla ismert munkáiban is. Nagy Iván szerint e család tagja lehetett Budiacz István, aki 1657-ben a kassai iskola másodtanítója (conrector) volt, valamint Budjács Máté ferences szerzetes, a kaplonyi (1753), majd a homonnai zárda kolostorfőnöke (1755). A Budjácsok közül többen harcoltak a Trencsén megyei nemesi seregben 1809-ben, a Napóleon elleni harcok idején, és tudunk Budjács Imréről, aki a temesi kerület altartományi biztosa volt 1844-ben.

Két nemes família
Torok-1A Budjács-címer másolata
Az 1754–55-ös országos nemesi összeírás során Trencsén vármegyében kilenc Budjács igazolta nemességét. Kempelen Béla Magyar nemes családok (1911–1932) című munkájának a Budjács családról szóló szócikkében szerepel, hogy Imre 1806-ban Temes vármegyében kihirdette nemességét. Temesváron 1794-ben elhunyt Pál, sóhivatali pénztárnok, majd ugyanitt hunyt el József, őrnagy 1839-ben. Minden adatot persze nem érdemes felsorolni, viszont érdekes lehet megtudni, ki lehetett az az Oroszlánkövi nevű várúr, aki Budjács Andrásnak köszönhette szinte csodába illő szabadulását.

Benedek Elek, a nagy mesemondó, aki gyönyörű formába öntötte mondavilágunk gyöngyszemeit, az általa feldolgozott mondák közül természetesen Budjács András történetét sem hagyta ki. A nép nyelvén keringő história érdekes változásokon ment át, így a törökökből tatárok lettek, az összecsapásra a Sajónál került sor, s a foglyokat Tatárországba hurcolták, Kadán vezér udvarába. Ebben a mondában a várúr Oroszlánkövi Imreként lett nevesítve, azonban ez az adat sem érdemel több hitelt, mint a monda többi eleme.

Nagy Iván erre a kérdésre az oroszlánkeöi Szlopnai családról szóló résznél adta meg a választ. Ez a régi család uralta ugyanis Oroszlánkő várát (és még számos birtokot), s ez vette föl a 15. század vége felé az Oroszlánkői nevet. Csánki Dezső történész a Szlopnai családdal kapcsolatban megjegyezte (Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Budapest, 1890): „…váruradalmuk után előfordul Oroszlánkevy és ennek tót alakjában Versetezky (1520) néven is. A legősibb és későbbi emelkedése során Trencsén megye legnagyobb birtokú családjainak egyike. […] 1519-ben már Szlopna, Dulo, (Duló)újfalu, Vereskő, Mikusóc, Tuhinye, Vicsap, Bohunic, Pruszka, Krivoklát, Chocholna, Leszkóc, Szucsinafalva, Zamárd, Viszolaj, Klobusic, Drietoma, Zablát, Hrabenka, Veszka ősi és Tepla zálogbirtokok voltak a Szlopnai-család kezén.”

Nagy Iván szerint Oroszlánkői Menyhért fia Miklós budai várnagy volt 1511-ben, s az ő unokája (szintén) Miklós lehetett a törökök fogságából kiszabadult várúr. Ez a Miklós volt az utolsó Oroszlánkői. 1549-ben bekövetkezett halála egyben a család férfiágon való kihalását is jelentette. Hatalmas öröksége, leányai révén többek között a Bossányi, a Simonyi, a Hunyadi és más családokra szállt.

Budjács András fantasztikus történetének hitelességét persze fenntartásokkal kell kezelni, de nem zárhatjuk ki, hogy több köze van a valósághoz, mint a légből kapott meséhez. Az Oroszlánkői família férfiágon csaknem fél évezreddel ezelőtt kihalt, míg a mikusóczi Budjács család leszármazottai (információink szerint) mind a mai napig élnek.

A szerző író, újságíró