A teljesség igénye

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 20.

MH – 2017.09.15. 00:44 –

(…) a magyarság esélyeiről tanácskozunk, és mostanában a reformok ürügyén még az értelmes emberektől is egyebet sem hallunk, mint hogy a kultúrát, az irodalmat és a művészeteket a piac követelményeihez kell igazítanunk. Szerény véleményem szerint az öngyilkosság több módja közül ez az egyik, de föltehetően a leghatékonyabb. Abból a tényből ugyanis, hogy a politikai fennhatóság életveszélyes lehet a kultúrára és a művészetekre nézve, egyáltalán nem következik az, hogy a piac parancsuralmába nem dögölhetünk bele. Viszont ha a politikai fennhatóság mellé ráadásként megkapjuk a piacit is, biztosan beledöglünk… Vagyis a hamis alternatívákon – amelyekről Pozsgay Imre is beszélt – e tekintetben is túl kell lépnünk: kilábalási, de akár csak túlélési esélyeinket latolgatva sem engedhetjük meg magunknak, hogy akár piaci, akár politikai istenségeknek hódoljunk. Tökéletesen egyetértek Bihari Mihállyal. Kulcsszó: a szabadság. Szabaddá kell válnunk, hogy értéket teremthessünk, értéket kell teremtenünk, hogy szabaddá válhassunk. (…)

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás agasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Kósa Ferenc 20170915 A politikusaink is megértik majd, hogy érdemes velünk szóba állni (Forrás: Antológia Kiadó)

Kósa Ferenc filmrendező 1987-es felszólalásából

Mostanában egyre türelmetlenebbül feszeng bennem a teljesség iránti igény. Ha szerencsénk van, és lehetőségünk adódik műveket készíteni, tán még megkíséreljük a dolgok végiggondolását, de ha éppen nincs szerencsénk, és csupán egyik értekezletről a másikra kergülünk, a legéletképesebb gondolataink is elfulladnak a hevenyészett hozzászólások műfajában. A még oly ihletett részek sem állnak össze a kívánatos egésszé. Szétforgácsolódunk. Márpedig, ha érdemben akarunk foglalkozni a magyarság megmaradási esélyeivel, a lehető legmélyebben, legszabadabban és legteljesebben kell végiggondolnunk a helyzetünket, szükséges és lehetséges teen­dőinket. Vonatkozik ez a mai tanácskozásunkra is. Pozsgay Imre nagykorú párbeszédet kezdeményezett az ország politikai vezetése és a jelen levő értelmiségiek között. Pontos, higgadt és teljességre törekvő bevezetőjében magasra helyezte a mércét. (…)

Ahogy körülnézek a sátorban, vagyunk itt jó néhányan keményfejűek, hétpróbások, akik valamiért, valamikor megmakacsoltuk magunkat, elszánódtunk, hogy a „dirigizmussal” még akkor sem cimborálunk, ha ezért különféle pecséteket nyomkodnak a homlokunkra. Az ország helyzetéből és a mi helyzetünkből semmit sem értenek azok, akik ezt a történelmileg kialakult elszánódást vérmérsékleti tényezőkkel vagy ellenzékieskedő hajlandósággal próbálják elhessenteni. Sokkal, de sokkal többről van itt szó: emberi jogokról és emberi kötelességekről. Nem kevesebbről, mint hogy alattvalói reflexeink helyett az emberi reflexeinket próbáltuk és próbáljuk működtetni. Nem a mi bűnünk, hogy miközben írott és íratlan emberi törvényeknek igyekeztünk engedelmeskedni, akarva-akaratlanul szembetaláltuk magunkat az önmaga meghaladására már-már képtelen, elmerevedett centrális-bürokratikus gépezettel, és engedetlen állampolgárokká degradálódtunk. A „dirigizmus” farzse­bében mindig mindenre volt alkalmas pecsét… Ha valaki a magyarság sorsáért aggódott, rásütötték a nacionalizmus bélyegét… Ha az emberiség jövőjéért sóhajtozott, kozmopolita lett… Ha szót emelt valamely önkényeskedés ellen, antiszemitának vagy magyarellenesnek bélyegezték (aszerint, hogy az önkényeskedő dirigens a Duna-parton vagy a Tisza partján látta-e meg a napvilágot). Akik a tőkés viszonyokat termelékenyebbnek találták, mint a miénket, s a nyugati polgári társadalmak életszínvonalát és szabadságszintjét eszményítették – ellenzékiek lettek… Akik viszont a jelenlegi, szocializmusnak nevezett társadalomtól számon próbálták kérni a szocializmust, tehát a demokráciát, a társadalmi és nemzeti önrendelkezést, az ember-, érték-, igazságközpontú szabad társadalmat, mert arra tették föl az életüket, hogy – József Attilával szólva – „a polgári társadalom a dolgozó emberek társadalmává alakuljon át” – még inkább az ellenzékiség gyanújába keveredtek.

Itt van Balczó Bandi barátom esete… Még a montreali olimpia előtt azt javasolta a Magyar Öttusaszövetség elnökségében, hogy két versenyző közül az utazzon az olimpiára, amelyik a válogatóversenyeken többször legyőzi a másikat. Szavazásra került a sor, és Balczó Andrást 9:1 arányban leszavazták. Ettől kezdve figyelni kezdtem a sorsát, filmet is készítettem róla. Kíváncsi voltam, mi történik egy emberrel, aki minden idők legeredményesebb versenyzője, és mivel saját magát edzette, szakembere is volt ennek a ménkű nehéz sportágnak, és akinek nyilvánvaló igazát 9:1 arányban leszavazták… Mint ismeretes, a világ legszelídebb Balczó Bandiját először összeférhetetlennek nyilvánították, majd kitaszított lett, és tíz éve nem akadt széles e hazában egyetlen sportvezető, aki megkérdezte volna tőle: él-e, hal-e, miből tartja el immár nyolc gyermekét, s mindezt csupán azért, mert szót emelt az emberi teljesítmény lehető legigazságosabb megítéléséért… És persze én is megkaptam a magamét a kontraszelekció dirigenseitől. Azt mondták, antidemokrata vagyok, hiszen egy olyan ember igaza mellé álltam, akit a többség a demokrácia szabályai szerint leszavazott. Egy buzgó éceszgéber még azt is a szememre vetette: miért nem arról a kilenc emberről készítettem filmet? Hiába érveltem én azzal, hogy a demokrácia törvényei bonyolultabbak a számok törvényeinél, a demokrácia ott kezdődik, amikor annak lesz és annak lehet csak igaza, akinek valóban igaza van. Ez lehet a többség, de lehet akár egyetlen ember is… Nem volt mese, a filmet levették a műsorról, rákerültem az ellenzékiek listájára, és a kontraszelekció rendje-módja szerint rám szakadt a tilalom. (…)

Emberek születnek a városokban is, a falvakban is. A történelemből öröklött származási, faji vagy felekezeti mértékegységek helyébe ideje volna végre emberi mértékegységeket állítanunk, önmagunk és mások megítéléséhez egyaránt. Kizárólag annak a kérdésföltevésnek lehet csak jogosultsága, hogy valaki tetteiben, műveiben, gondolataiban, az embertársaihoz való viszonyában tisztességes-e vagy sem. Ha tisztességes – mindegy, honnét jött; ha nem tisztességes – pláne mindegy.

Egyébként ez a véleményem nemcsak a népi–urbánus, hanem az ők és mi fogalompárra, mármint a vezetők és a vezetettek megítélésére is vonatkozik. Társadalmunk szerkezete másmilyen lett, mint amit megszoktunk a történelmünk során. Az ötvenes években talán még egy vízszintes választóvonal mentén vált ketté a vezetők és vezetettek, fölérendeltek és alávetettek világa. Az én képzeletemben azonban a hatvanas évektől máig ez a vonal valamiképpen mégiscsak függőlegessé változott. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy lehetnek és vannak tisztességes emberek az ország vezetői között, középen a széles termelő régiókban, és egészen lent is, az úgynevezett nem termelő szférában, ahol mi, afféle humán értelmiségiek, téblábolunk… (Taps)

Örülök, ha ti is így gondoljátok. Ezt a függőleges vonalat nagyon meg kell becsülnünk. Nagy árat fizettünk érte, mire megkésve bár, iszonyú kitérőkkel, de mostanra mégiscsak kikínlódtuk. Ez lehet majdan egy megújított társadalmi közmegegyezés alapja. Köré képzelhetjük egy társadalmi tulajdonba vehető ország és hatalom körvonalait, amelyben nincs többé alávetettség és fölérendeltség, hanem egyenjogú és egyenrangú emberek léteznek csupán. Alább semmiképp sem adhatjuk, mert a megmaradásunk a tét. Nem kétséges, ha bármilyen hatalmi szerkezet még egyszer fölénk idegenkedik, abba már végképp beleroppanhatunk Ha jól érzékelem az idők sugallatát, a nyitás és az átalakítás szellemét, most van elegendő okunk a reményre. Egy letűnő korszak végéhez és egy új korszak kezdetéhez érkeztünk. Számomra az igazi kérdés az, vajon alkalmasak vagyunk-e az újrakezdéshez? (…) Mert bár nem véreztünk el, és nem lett véres a kezünk, ki-ki talán meg is tette a tőle telhetőt, hogy alkalmas maradjon, de ha figyelmesebben hajolunk önmagunk fölé, be kell vallanunk: olyasmiket is túléltünk, amiket nem illett volna. Talán ez a körülmény teszi a legnehezebbé a dolgunkat.

Végül pár szót szólnék Csurka Pista érzékeny és szívszorító korreferátumához… Megrendülten hallgattam, amit fölolvastál. Különösen megérintett írásodnak az a sugallata, mely szerint az előttünk álló történelmi fordulatot vér nélkül, az emberi életek tiszteletben tartásával kellene véghezvinnünk. Eleget véreztek már érte az apáink, az ükapáink és a nemzedéktársaink is. Szándékunk azon is múlhat, megértik-e majd a „dirigizmus” kedvezményezettjei, hogy mindaz, amiről gondolkodunk, össztársadalmi és össznemzeti érdek, tehát az ő érdekük is. A katasztrófa veszélyét el kell hárítanunk. Vétek volna elhallgatni, hogy történelmünkben létezik egy eseménysor, a tatárjárástól Mohácson át Tria­nonig, a két világháborúig, ami katasztrófák sorozatának tekinthető… De ezzel a katasztrófaolvasattal párhuzamosan föltétlenül létjogosultsága van egy tragikus olvasatnak is. Talán elég, ha itt csak 1514-re, 1848–49-re, 1919-re és 1956-ra utalok… Mármost, ha az esélyeinkről gondolkodunk, merően műfaji közelítésben, úgy érzem, a katasztrófaszerű végkifejletet csak akkor kerülhetjük el, ha a tragikum irányába törekszünk, a tragikum erkölcsi feszítettségében, a tragédia abszurditásig teljes dramaturgiája szerint gondolkodunk, és a tragédia törvényei szerint, szabadon cselekszünk. Így még akkor sem történne különösebb baj, ha törekvé­seink eredményét már nem élnénk meg. El kell hinnünk Nagy Lászlónak, hogy erre a szabadabb cselekvésre „nehéz tapasztalatainkkal együtt is” alkalmasak vagyunk. És ha ezt bizonyítjuk, el tudjuk hitetni az embertársainkkal, akkor a politikusaink is megértik majd, hogy érdemes velünk szóba állni.