Mi lesz így velünk?

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 18.

MH – 2017.09.13. 03:26 –

Ahol mi most itt együtt vagyunk, az egy nagyközség széle, gyepsora, valahol Vidék-Magyarországon, Amelynek határa nagyvárosainkba éppúgy belenyúlik, mint Budapestre.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás agasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Serfőző Simon 20170913 Ha a rendszer bízna bennük, bátrabban hihetne bárki a jogbiztonságban (Forrás: Antológia Kiadó)

Serfőző Simon költő 1987-es felszólalása

Ez a perem-ország ugyanis ott kezdődik s addig terjed, ahol s ameddig a perem-lét. Vagyis ahol s ameddig a lenézettség, lekezeltség, a megkülönböztetés, a hátrány: az alávetettségünk a belefásultságig mindennapos, ismert, amely ellen nincs vagy alig van mit tenni. Térképek mindenesetre nem jelölik. Az iskolákban nem tanítják. Az újságok nem írják. Véletlenül esetleg. Amiért viszont figyelmeztetés, retorzió, szankció járt s jár mindmostanáig. Én erről az országról szeretnék szólni.

Ahol 1945-ben azzal indult a mi vesszőfutásunk – messzebbre az időben most ne menjünk –, hogy bár fölszabadultunk, a szabadságunkat mégse nyertük el. Egyebek között azért sem, mert néhány év után elkezdődött, jóformán még észhez sem tértünk, az egy-kézbe markolt hatalom diktatúrája, parancsuralma. Az üres szólamok, hazugságok ünneplése és ünnepeltetése. A háborús viszonyok között bevezetett beadási rendszer mire abbamaradt volna, tovább folytatódott, sőt megszigorodott: megindult a kisparaszti gazdaságok példátlan kifosztása, tönkretétele. Hiszen azt diktálták a szűk látókörű elképzelések, hogy itt a vas és acél országa épüljön fel. S létezett, máig létezik egy másik, hírek mögötti, ismereteken túli ország, amely tartomány maradt, gyarmat, gyarmati szerecsenekkel. Akikkel úgy lehetett bánni, ahogy akartak vagy nem szégyelltek. A gyarapodó bajokért aztán bűnbakok kellettek: s kulákok, kulákbérencek, spekulánsok, szabotálók, gazemberek lettünk. A tisztességet, becsületet meghurcolták. A szorgalom harácsolásnak minősült. A hitványság magasztaltatott föl. S az aljasságnak sütött hét ágra a nap!

Fölmérhetetlen a kár! Máig se tudni pontosan, a lelkekben milyen mély törés, sérülés keletkezett, gyógyítható-e még s mennyire. Mert a megpróbáltatásoknak ezzel még nem volt vége. Az erőszakos tagosítások, téeszszervezések még ezután jöttek. A népnevelők, agitátorok a pisztolyt még ez után tették ki az asztalra, hogy a szavaiknak ily módon adjanak nyomatékot, ők nem járatják fölöslegesen a szájukat. S aki belépett, évekig nem léphetett ki, dolgozhatott ingyen, éhbérért. S aki nem írt alá, mert el akart menni dolgozni az iparba, hisz a földjeiből kiforgatták, munkakönyvet nem kapott, úgy volt megkötve a keze s adták tudtára, hogy nem ellenkezhet, neki nincs szava.

Talán majd csak a hatvanas évek közepétől kezdett finomodni a kín. Bár a külterületeken, tanyán lakók továbbra is retteghettek, mikor eresztik rájuk a traktorokat s takaríttatnak el. Bántották őket szóval és tettel. Magukra hagyottságukban, megfélemlítettségükben senkire, semmire nem számíthattak. Törvény őket nem védte. Az ő igazságuk nem volt igazság.

S folytathatnám a vergődések taglalását a földjeinkről el-szét riadt, elmenekült emberek további sorsával a városok albérleteiben, munkásszállásain, ezekben az új, modern nyomortanyákban. Az ingázó, tik-tak munkáséletekkel. Hogy a szorgalomnak, gyarapodni akarásnak hányszor, miképpen állták útját, vetettek gáncsot.

Csoda, hogy mindezek ellenére jutottunk valamire. Persze nem akármilyen áron! Hogy falvaink cserépfedelektől piroslanak. Járdák épültek, nem száríziken, szalmán kell járni. Vizet, gázt vezetnek. Már ahol! Persze, nem úgy, mint a városokban, mert az itteni emberek pénzét oda vitte az állam. S ezzel ott is halmozta a bajt: a lakáshiányt, az infrastrukturális elmaradást. Emitt pedig falvak öregedtek el, üresedtek ki. Ahol mindenki csak a maga zsebére számíthat, ha vizet, gázt, járdát, halottasházat, bármi mást akar. S hogyne akarna, hiszen szeretne ő is méltóbb, emberibb életet élni! Ha ebben a törekvésében segítették volna, lépten-nyomon nem szegték volna kedvét – például a kétlakiságot nem kiáltották volna ki bűnnek –, ha emberszámba veszik, adtak volna a szavára, s valódi demokráciáról beszélhetnénk, kilométerekkel előbbre tartanánk! S nem megint a visszacsúszás gödörpartján. Esetleges újabb tragédiák előérzetétől szorongva.

De a vélemények mikor vetődhettek föl nyíltan, egyértelműen? A figyelmeztetés mikor szólhatott? Hiszen bujtogatással, izgatással rágalmazták meg. Vagy amikor mégis szóhoz jutott, a konzervativizmus leintette, intézkedés nem követte. S ha igen, hát a bajokat fölpanaszlók ellen.

Az önkényeskedés így garázdálkodhatott szabadon, szabadulhattak a falukra, tanyáinkra az adóbehajtók, deportálók. Így lehetett háborús bűnösséggel megvádolni a népet, s bűntudatot belesulykolni, történelmünket meghamisítani, a közösségi érzést fölszámolni, kiölni belőle az összetartozás tudatot a határainkon túl élő magyarsággal. Pedig szinte egy-sorsban él vele: hazájában is másod-harmad rangú állampolgárként, többségben is kisebbségben. Elzárva s elzárkózva egymástól. Kiskorúként kezeltek: azt se tudjuk, mi történik velünk, az országban, hisz tájékozatlanok vagyunk, dolgainkba beavatatlanok.

Mi lesz így velünk? A lélekben, erkölcsiekben elzüllésünk, leépülésünk hova vezet? Mire, hogy méltóságunk, önbecsülésünk nincsen, de ami nélkül élni nem lehet? Hogy bizodalmunk alig van miben, mert miben legyen?! Pedig messzire tekintő hitek kellenének! Hogy a jogegyenlőtlenségnek továbbra is kiszolgáltatott az ember? S autonómiájáról szó nincsen? Mint ahogy e vidékország önállótlanságának fölszámolásáról sem?! Hogy alattvalók voltunk, s azok is maradtunk?!

Mire számíthatunk, ha a jövő nem gondunk? Meddig lehet élni közönnyel a haza iránt? Problémamentes önfeledtségre, szórakozásra nevelt ifjúsággal milyen esélyünk lehet a megmaradásra, távlatos célokra? Milyen a mindenféle kénynek-kedvnek kiszolgáltatott, sokra nem becsült, a puszta létfenntartás gondjaival küszködő, magában őrlődő értelmiséggel? Igazságszolgáltatás nélkül az elszenvedett bántásokért, sérelmekért, amik ezt a népet érték, mire számíthatunk?

A kérdésekre a válasz, azt hiszem, egyértelmű, amibe azonban mégse törődhetünk bele. Kötelességünk élni, megmaradni, s nemcsak holnap-holnaputánig. Ezért muszáj az újból és újból kiújuló nehézségeink okát megkeresni, kimondani, amely most sem a gazdaságban keresendő. Elsősorban nem ott. Erre kell rámutatni. S azok vállalják érte a felelősséget, akikre tartozik. Ne lehessen másokra áthárítani, megvádolni az embereket hanyagsággal, dologkerüléssel. Hisz ők dolgoztak volna mindig, ha hagyják, ha látták volna értelmét, hasznát. Hogy mire képesek, a háztájiban, mellékállásokban megmutatták, bizonyították. S még inkább megmutatnák, ha becsületük lenne, s lehetőségük sorsuk irányítására, kézbevételére.

Ha a rendszer bízna bennük, hihetnének a jogbiztonságban. Ha egy szabad ország szabad polgárai lehetnének.