Dippold PálMocskok

Álláspont. A szocializmusban az egyenlősdi áltapintatával semmiről nem lehetett nyíltan beszélni

Dippold Pál – 2017.09.12. 00:46 –

Nem volt munkanélküliség, csupán gyárudvarokon és téesztelepeken lézengő seprűs emberek. Aki nem dolgozott, vagyis személyi igazolványában nem volt bejegyezve munkahelye, azt közveszélyes munkakerülésért börtönbe zárták. Nem voltak hajléktalanok, mert a lepusztított kastélyokban berendezett úgynevezett szociális otthonokban bolondként bezárva tartották azokat, akik egyébként az utcán laktak volna.

Úgy volt tehát, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, amit nem látunk és nem hallunk, az sincs. Virágzó, mosolygós álrendben éltünk.

Aztán jött a rendszerváltozás, a diktatúra cégtáb­láit demokratikusra festették, a bolondokat tízezerszám eresztették az utcákra a kastélyroncsokból. A nyugati szél befújta az országba a sajtószabadságot, amiről csak nagy sokára, évtizedek elteltével derült ki, hogy legalább annyira manipulatív és hazug, mint az egykori diktatúrában a sajtórabság.

Megjelentek a hivatásos emberbarátok, jó kis alapítványi pénzeket lehetett összetarhálni a gazdag rokonként fellépő, ám a magyar társadalom minden fontos szerkezeti elemét tudatosan szétverő, profitra éhes liberális piacgazdasági cukrosbácsiktól.

Gyakran Magyarország képébe vágják, hogy fogja be a száját itt mindenki, mert hiszen a hiperdemokratikus Európai Uniótól óriási pénzeket kapunk. Arról már csak keveset beszélnek, hogy a magyar piac átadásával ennek akár a többszörösét is kivihetik profitként. Szabad a rablás, nincsenek erkölcsi megfontolások, érdek vezérelte, központi tervutasításos rendszer épült ki Brüsszelben.

Nyilván az Európai Unió átmeneti – reményeim szerint legalábbis – fővárosába is eljutott a hír Budapestről, hogy micsoda gyalázatos módon bánnak a Rákóczi téren a hajléktalanokkal. Ez a brüsszeliták számára még a két évvel ezelőtti migránsdúlás kegyetlen magyar kezelésénél is szörnyűbb. Mert micsoda embertelenség az, hogy a Rákóczi téri metrólejáró előtt éjszakázó csövesek hálóhelyét a hatóságok felszámolták? Nem restellték az ürülékkel és vizelettel mintaszerűen átitatott betont felsikálni és biciklirögzítő korlátokat beleültetni! Volt olyan sajtószabadságtól megtáltosodott illető, aki még azt is kiszámolta, hogy a korlátok árán tizenegy hónapig műanyag WC-t bérelhettek volna a homelesseknek. És akkor nem csorbult volna ilyen durván a liberális demokrácia. A kedves csövesek udvariasan sorakoznának a toitoi előtt, majd miután elvégezték dolgukat, illatos törlőkendőkkel fertőtlenítik kezüket, és derűs, demokratikus mosollyal telepednek vissza ótvarmocskos paplanjaikra és kartonpapír matracaikra.

Az idióta véleményfogalmazók pedig ott sorakoznak majd előttük a Rákóczi téren, amit beleng a budi és a hajléktalanok rokonszenves, emberszabású illata. Ez az, mondják majd a szabadság, testvériség, egyenlőség hívei. Ez az igazi szabadság, korlátok helyett vécéfülke! Így dalolnak a fővárosi főemberbarátok, kezükben az Európai Unió csillagos papírzászlócskáival. Aztán féktelen demokratikusságukban odaülnek csöveseik mellé a szarba, mert az azért bőven maradt itt, és huncut vigyorgással kapkodják egymás kezéből a tablettás boros flakonokat. A végén még – avantgárd kortárs képzőművészeti akcióként a műveltebbek performance-nak mondják ezt – telihányják a Rákóczi teret.

Az emberbarátok dolguk végeztével visszatérnek elegáns otthonaikba, a hajléktalanok meg maradnak ott, ahol eddig. A saját mocskukban, amit pátyolgatóik lelkesen és biztos távolságból szabadságnak neveznek.