Mi az amiért ki a hibás?

Bár hatszáz óvodás verseket szavalt, és a Nemzeti Színházban világ- és Európai-bajnok sportolók mondták el kedvenc költeményeiket, valamint több városban a középiskolások is versre fakadtak, lássuk be: ebben a formában van ennek valami iskolaiünnepség-íze. Olyan, mint amikor egy komplett tantestület ül egy irodában, és meredten nézi a szemközti ház sárga tűzfalát, hátha Isten ujja ráírja, miként ünnepeljék meg az idén már­cius 15-ét, ha már muszáj, majd, jobb híján, ugyanúgy ünneplik meg, mint 25 éve minden alkalommal: csálé papírvirágokkal, a Talpra magyarral és történelmi vetélkedővel, amelyben a gyerekek azt ugyan tudják, hogy Kossuth Lajos a válasz, de azt már nem, hogy ki az a Kossuth Lajos azon kívül, hogy lánglelkű és azt üzente.

Mielőtt, ahogyan az itt szokás, a hibást keresnénk meg a probléma de­finiálása helyett, álljunk meg az indulathálóba való bekeveredés előtt. Mi az amiért ki a hibás?

Az Országgyűlés 2011-ben hozott egy döntést, amely szerint november 13-án ezentúl megünnepeljük a magyar nyelv napját, mert V. Ferdinánd ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá tévő törvényt. Ez eddig rendben van. Miért ne ünnepelnénk?

De utána mi van? Rendelhet ehhez az országgyűlés állampolgári lelkesedést és művészi elhivatottságot is? Lehet haragudni arra, aki november 13-án rohan az óvodába a gyerekért, majd sorban áll a postán, és számára nem elég vonzó program estére, hogy sportolók szavalnak?

El lehet várni az írótól, akinek a lehetetlenül működő kulturális háttérintézmények és a bürokrácia miatt az önfenntartást is épp hogy abszolváló kiadója nem tud fizetni, ezért lélekölő robottal keresi a kenyerét, azt, hogy himnuszt írjon a magyar nyelvhez vagy legalább a fejét kicsit oldalra hajtva nézze lelkesült arccal a budai hegyvidék felett a narancssárga eget, miközben ihlik? Elvárható a nyelvésztől, aki szintén másból él, hogy önszorgalomból, ingyér leírja a baranyai tájnyelv 21. századi új kifejezéseit?

Akkor képzeljük el, hogy lehetett volna.

Mondjuk 2011 óta évente pályázatot írhatnának ki íróknak. Normális összegért, és nem egy Fontos Állami Hivatalnok egynapi csokipénzéért. Vagy felállíthatnának egy valóban működő – hangsúly ezen: valóban működő – nyelvi kutatócsoportot, amelybe a belépő a szaktekintély, nem pedig az, hogy ki kinek az urambátyja, és megfelelően gondolkozik-e azokról a dolgokról, amelyekről nem az ő dolga gondolkozni szakemberként. Jól jönne egy ilyen, hiszen remek lehetőségek vannak a Kárpát-medencei magyar dialektusok felgyűjtésében. Nem ártana a csángó nyelvjárást és kultúrkincset is rögzíteni, amíg még lehet. Jó lenne kutatni és felmutatni a városi nyelv ezer ízét és a szleng rendszerváltás utáni változásait.

Mindezt, a nyelv ünnepe alkalmából létrejött irodalmi műveket, valamint a kutatási eredményeket pedig be lehetne mutatni az állampolgároknak, ha már van közszolgálati televízió és egy rakás állami közintézmény, amelyek némelyikében a legjobb program huszonöt éve az állandó kiállítás.

De ez senkinek nem jutott eszébe, amikor november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánították. Elsősorban azért nem, mert egy emléknapról dönteni ingyen van, de minden más pénzbe kerül. Ráadásul a nyelvet nem lehet látványos formában átadni, és nem kell hozzá közbeszerzési eljárás.

Másodsorban pedig mindehhez a politikának valamit rá kellene bíznia a nem feltétlenül politikaközeli szakemberekre. Az írókra, költőkre, nyelvészekre, néprajzkutatókra és programszervezőkre. Igen, közpénzből.

Ennél valóban egyszerűbb jogszabályt alkotni, aztán, amikor az a szabály az életben nem akar működni, elsiklani a probléma felett, vagy megkeresni a hibást. Hibás, az mindig van. Általában idegenszívű.
Az anyanyelv amúgy, köszöni, megvan. Még a székelyeknél és a csángóknál is. Igaz, arrafelé inkább a jogszabályok ellenében. Eszükbe se jut ünnepelni. Mindennap azt teszik.