Veczán ZoltánKijevi tyúkmell

Álláspont. Elhamarkodtuk, nem úgy gondoltuk, mindenképpen találunk megoldást – szabadkoznak egymásra licitálva a román potentátok tanügyminisztertől a kormányfőig

Veczán Zoltán – 2017.09.09. 01:06 –

Bizonygatják, csak ártatlan félreértés történt a magyar tannyelvű marosvásárhelyi katolikus iskola ügyében, a nagyobbik kormánypárt elnöke pedig a kabinetet és a szaktárcát dorgálta meg – fiúk, ne legyünk már olyanok, mint azok a barbár ukránok, akik elnyomják a kisebbségeiket!

Teljesen nyilvánvaló, hogy ezt az örvendetes önkritikát nem valamiféle belső morális parancs szülte. Olyan a diplomáciában nemigen létezik – amikor létezik, és komolyan vesszük, mindig rá is fizetünk –, a hatvan év alatt hat szövetségesét eláruló Románia diplomatái kö­ré­ben pedig ritkább, mint a fehér holló. Más lehet a magyarázat. Az elmúlt hét év magyar külpolitikája korántsem makulátlan diadalmenet: bakik, kínos pillanatok éppúgy akadnak benne, mint ügyes húzások, sőt bravúrok. De egy érdeme elvitathatatlan: szakított az évtizedek óta pusztító, szervilis felfogással, miszerint, ha a századik pofont sem adjuk vissza, akkor talán legközelebb kisebbet kapunk a kisantanttól; a határontúliakat az utcagyerekeknél is utálatosabb mostohagyerekekként kezelő baloldali politikusok román, szlovák, szerb, ukrán társaikkal közösen értetlenkedtek, hogy vajon mégis minek ugrál itt ez a két-három millió magyar, tessék szépen beolvadni vagy „hazamenni”. Mindez 2010 és különösen 2014 óta megváltozott, felemeltük a hangunkat, amit sokáig meglepetten fogadtak a szomszédok. Visszaszóltunk, perlekedtünk, kiálltunk az igazunkért, hogy lássa mindenki, szópárbajképesek vagyunk, akár a legnagyobbakkal is, szokjanak csak hozzá. Aztán hét év hangkeresgélés után a tenyerét is felemelte Budapest, és elcsattantak az első pofonok. A távozófélben lévő holland nagykövet hátraköpése után módfelett meglepődött Hága, amikor Szijjártó Péter visszakézből lekevert egyet, és közölte, hogy ez után a beszólás után megszakítjuk a nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatokat Hollandiával addig, amíg bocsánatot nem kérnek.

Majd sor került román barátainkra is, miután azok, a jól bevált trianoni módszert alkalmazva, előbb behízelegték magukat a Római Katolikus Teológiai Lí­ceum épületébe bérlőként, majd megpróbálták kiebrudalni a tulajdonost. Szomszédunknál amúgy is éppen bősz terjeszkedésben van az ortodox egyház, s valóban a vallásüldözés határát súrolja, ahogy nekimentek a katolikus magyar líceumnak. Budapest viszont most lesöpörte az asztalról a románok mismásolását, s közölte: ha tényleg bezárják az iskolát, Bukarest ne is álmodjon a most pályázott OECD-tagságról. S láss csodát, kinyíltak a kiskapuk, a román politikum pedig ugrott, hogy teljesítse Budapest feltételeit.

Időközben azonban Kijev oroszellenes buzgalmában jókorát rúgott a magyarokba is. Azaz – ahogy Szijjártó fogalmazott –, hátba szúrta azt a Magyarországot, amelyik fő szószólója volt Ukrajna európai integrációjának, az ukránok vízummentességének, és két kézzel szórta a támogatást Kárpátaljára. Ukrajna szegény ország; hat magyarországnyi területén négy magyarországnyi lakossága alig termel annyit, mint hazánk gazdasága, ráadásul kivérzett a háborúban. Ők szorulnak ránk, nem mi rájuk. Talán Kijevvel szemben is érdemes lenne alkalmazni a bevált receptet, és odacsapni végre. A büszke román sasnak is könnyen hajlik a dereka, ha kell, az izmozó kijevi kiskakasról is kiderül, hogy csenevész tyúkmellet rejt a kék-sárga tollazat.