A várakozás tüze

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 12.

Lázin Miklós András – 2017.09.06. 00:44 –

Semennyire sem lepődtem meg Pozsgay Imre beszédén – mondta a lapunknak adott interjúban Buda Ferenc költő. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas művész aláhúzta, már 1986-ban sem tarott attól, hogy a hatalom bántani meri.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikaiintézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás agasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Buda-Ferenc-Fekete-GyulaA költő, Buda Ferenc és a jeles prózaíró, Fekete Gyula éppen a sátoron kívül (Forrás: Antológia Kiadó)

– Kinek a felszólalása maradt meg leginkább az emlékezetében?

– Bíró Zoltáné. A meg nem alkudó, de bölcs toleranciát tükröző szavaira ma is szívesen gondolok… De említhetem Csurka Istvánt vagy Fekete Gyulát is.

– Őrájuk valahogy mindenki emlékszik.

– Nem is csoda, mert igen keményen fogalmaztak. Igaz, ez a tulajdonság a lényükből fakadt. Csurka Istvánnal korábban nem sok kapcsolatom volt, de Fekete Gyulával már akadt pár közös élményünk. Amikor a hetvenes években együtt vettük át a József Attila-díjat, akkor is morgott. Úgy fogalmazott, azt hiszik, ezzel megvettek? Mert ha igen, tévednek. S így is volt, őt sem 1987-ben, sem Lakitelek után nem lehetett megvásárolni.

– Pozsgay Imre beszéde nem keltett meg­- lepetést?

– Másban esetleg, de bennem nem.

– Miért?

– Régen, 1965-ben költöztünk Kecskemétre, s Pozsgay Imrét először 1966. április 11-én, a költészet napján hallottam. Úgy álltam hozzá, elmegyek, mégis csak érintett volnék, meghallgatom majd hazamegyek. Az első mondatára fölkaptam a fejem! Szép rábaközi népnyelven szólt, értelmesen, nem ő-zött, gondolatai logikusan követték egymást. Intelligens ember benyomását tette, s az már csak külön öröm, hogy az évek folyamán folyton előnyére változott. Veres Péter író azt mondta egyszer, nem baj ha valaki romlik, mert csak az képes ilyesmire, aki eleve rossz. Pozsgay nem sorolt oda.

– Nem bánta meg, hogy csöndben maradt?

– Ha a beszéd hiányára gondolunk, azt semmiképp nem bánom. Csöndben viszont nem maradtam, hiszen szinte végig folyamatosan beszélgettünk egymással. Az egész találkozó igen családias légkörben futott le. Persze az idő megszépíti az eseményeket, de azt bizton állíthatom, a Lezsák família áradó szeretete roppant sokat nyomott a latban.

– Nem tartott attól, hogy baja esik?

– Semmiképpen. Az az igazság, ez a téma addigra már nem is érdekelt. Egy esztendővel korábban, 1986-ban szintén Lakiteleken ültük meg az ötvenéves születésnapomat. Véletlenül sem politizálni érkeztünk a bará­tainkkal, ehhez képest a környéken állandó volt a rendőri jelenlét. Ugyanakkor míg a hatóságok ránk felügyeltek, holmi bűnözők békésen ki tudták fosztani a szövetkezeti boltot. De őszintén, 1987-ben mit és miért lehetett volna velem csinálni? Bezárnak, mert elmentem egy olyan sátorba, ahová a résztvevők tán be sem fértek? Vagy tán azért, mert Pozsgay mellett más mondókáját is végigültem? Ugyan. Sokkal inkább az egészséges várakozás tüze lobogott bennünk.

– Valóban nem fértek be mind a vászon alá?

– Ez újfent egy olyan felvetés, amire ennyi év távlatából bajos felelni. A tömeget állandó mozgásban tartotta az izgalom, az újdonság varázsa. Csoportok alakultak majd oszlottak föl, ki korábban távozott, ki késett. Az emlékeimben úgy él, talán be sem fértünk volna mindnyájan. Egy azonban bizonyos, akkor és ott még nyoma sem volt annak a szétaprózódottságnak, ami korunkat sajnálatos módon uralja.

– A politikára gondol?

– Nem feltétlenül. Akkor valahogy természetesnek tűnt, hogy a másik, a sajátommal ellentétes véleményt is végighallgassam. Úgy általában az emberek toleránsabbak voltak, mint mostanság. Ezt hiányolom.


Buda Ferenc: Más ég, más föld

Ülünk kiszikkadt lókoponyán
pattogó tűz parazsa mellett.
Fut az idő, előlünk nyargal.
Ükapáink hátranyilaznak.

Van-e őket hová s miért
követni betonútjainkon?
Teli a menny műcsillagokkal.
Adás ég. Más föld. Más paradigmák.

Ezeresztendős öregek
tekintete kiszúr a ködből.
Faoszlopba faragott arcuk
totemre- vagy tetemrehívás?

Dobon az irhánk kifeszítve,
íme a bőr – de hol a vásár?
Kinek a jel csak ákombákom,
annak a szó is néma, néma.

Van-e hová s van-e miért?…

Egünk teli – egünk üres.
Vala hajnal, de ez már az alkony:
lovaink ólom-legelője.

Dobon a bőr teli jelekkel.
Buborékban rebeg a lélek.
Vakablaknak támasztott létránk
ágat ereszt, zölden kisarjad.

Dárdadöfés, szablyasuhintás –
sebek kapui nyiladoznak.
Patyolat lúdtoll korom-árnya
az ívpapir havára ráég.

Ükapáink visszanyilaznak.
Köd az idő, ránkhull a szárnya.
Roskadó tűz hamuja mellett
kuporgunk kiszikkadt lókoponyán.