Félelem nélkül

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 11.

Lázin Miklós András – 2017.09.05. 01:44 –

Édesapám rengeteg jegyzetet készített a sátorban, gyakorlatilag teleírta az írószövetség meghívóját – mondta lapunknak az ismert irodalomtörténész fia. Az 1986-ban orvosegyetemet végzett Grezsa István maga ugyan nem vett részt az 1987-es lakiteleki találkozón, de 1991-ben elhunyt apja pontosan beszámolt neki mindenről. A fiú végül 1988-ban jutott Lakitelekre, s mint a száznegyvenhármas számú tagkönyv tulajdonosa lett az MDF alapítója, majd az országban elsők között létrehozott hódmezővásárhelyi MDF-szervezet motorja.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból
lakitelekA lassan legendává váló lakiteleki sátorban szinte mindenki úgy érezte, benne ül a történelemben (Forrás: Antológia Kiadó)
– A mából nézve nem érzi naivitásnak az 1987-ben megfogalmazott célokat?

– Bizonyos szempontból igen. Édesapám sajnos 1991-ben elhunyt ugyan, ám az már a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején is látható volt, hogy a találkozón többszörösen felülreprezentáltként jelent meg az értelmiség, annak szelleme, becsületes, a jövőért aggódó gondolkodásmódja. Azaz amit akkor és ott országos, a teljes népességet átható érzésnek-lendületnek hittek a résztvevők, sajnos nem bizonyult annak. Elég csak arra utalni, hogy az 1990-es választásokon az MDF mindössze huszonnégy százalékot kapott, s az is hamar kiderült, hogy a társadalom botor módon valamiféle csodában reménykedett. Olyasmiben, hogy a régi világ egy csapásra elenyészik, és helyette azonnal beköszönt az új, a szebb. Pedig sokan és sokféleképpen óvtak a hurráoptimizmustól. Ettől függetlenül persze Lakiteleknek óriási érdeme van abban, hogy ott született meg, innen nőtt ki a mai keresztény-konzervatív elit.

– A keserűségre nem számítottak a résztvevők?

– Arra semmiképp, hogy 1990-től a keserűség, az elemi indulatok válnak vezérelvvé – nem csak a köznapokban, hanem a politikában egyként. Így húsz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne folyton valami ellen, hanem végre valami mellett álljon ki a társadalom. Akkor és ott ez nem látszott, de ha jobban belegondolunk, valójában nem is látszódhatott.
Grezsa-FerencGrezsa Ferenc irodalomtörténész a találkozót sorsfordító eseményként élte meg (Fotó: MH)
– Mi akkor – ha szabad ezt a formulát használni – a végső mérleg?

– Úgy gondolom, harminc vagy az első szabad választások óta eltelt huszonhét esztendő rendkívül kevés ahhoz, hogy pontos mérleget készítsünk. Az édesapám optimista ember volt, de magam is azt remélem, a sikerhez állunk közelebb, s nem az elmúlt évszázadban többször tapasztalt bukáshoz. Ugyanakkor az már a sátorban is világos volt, hogy egy tizenötmilliós nemzetnek rendkívül nehéz megmaradnia Európában. Ez a felvetés így vagy úgy, de szinte minden felszólalónál szerepelt. Az aggódás szólt a résztvevőkből és a bizonytalan jövőtől való félelem. Magyarán mondva az iránymutatás szándéka hozta össze az értelmiséget, s így és ezért lett Lakitelek az igazodási pont, a mérce.

– Édesapjának mi volt a legmeghatározóbb élménye?

– Erre a kérdésre nehéz felelni pár mondatban. Élénken megmaradt bennem, hogy rengeteg jegyzetet készített, gyakorlatilag sűrűn teleírta az írószövetségi meghívót és annak hátulját. Említésre méltónak tartotta Csurka István – akkoriban még – szokatlan radikalizmusát, aki a neki szegezett kritikákra válaszul egyebek mellett azt is kijelentette, akkor tenné vele a legjobbat a hatalom, ha betiltaná. Lévén így Nyugaton rögvest játszani kezdenék a darabjait. Megmaradt benne Czine Mihály Móricz Zsigmond-kutató elgondolkodtató felszólalása, Fekete Gyula és Csengey Dénes írók roppant megfontolt és mélyen szántó beszéde. Arra is emlékszem, hogy szívből lelkesedve érkezett haza, és a találkozót a magyarság jövője szempontjából sorsfordító eseménynek titulálta.

– Nem félt elmenni?

– A korábbi botrányok, például a Tiszatáj folyóirat körüli politikai botrányok megedzették a progresszív, nemzeti ügyeket támogató, azt magáénak valló ellenzéket. Fontos elmondani, annak idején neki is felkínálták a Tiszatáj főszerkesztői posztját, ám ő a kollektíva mellett kötelezte el magát, és nemet mondott. Bíró Zoltánnak személyesen ajánlott állást a szegedi tanárképző főiskolán. Karakán ember volt, aki már az 1985-ös írószövetségi botrány idején is kiállt az elvei mellett.

– A vidéki értelmiségnek mekkora szerep jutott az eseményen?

– Olyan mértékű, amelyet ma elképzelni is nehéz. Ami akkor természetesnek számított, az mára sajnálatosan szétaprózódott, mondhatni, eltűnt.