Lakitelek előképei

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 7.

Lázin Miklós András – 2017.08.31. 02:24 –

Személyesen kértem arra Pozsgay Imrét, hogy segítsen elhívni Lakitelekre a pesti liberális értelmiség tagjait, s bár ő ezt megígérte, végül mégsem így történt – mondta a lapunknak adott interjúban Zelnik József. A Magyar Örökség díjas etnográfus, író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja szerint Csurka Istvánt igaztalanul vádolták azzal, hogy antiszemita beszédet mondott az eseményen.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból
Zenlik-JozsefZelnik József akkor is, ma is minden erejével a reformerők összefogását szolgálja
– Sokak szerint ma is kínzó kérdés, hogy miért nem hívták le Lakitelekre a liberális pesti értelmiség tagjait 1987-ben.

– Ez már akkortájt is furcsa zavart okozott. Csoóri Sándor még a találkozó előtt, a szervezés fázisában Amerikába utazott. Úgy gondolom, 1987-ben csak ő volt képes összehozni a népi-nemzeti és a liberális tábort.

– Másoknak nem szúrt szemet a hiányuk?

- Személyesen próbáltam meggyőzni Pozsgay Imrét az esemény előtti héten a Belgrád rakparti irodájában, hogy tegyen valamit. Bár egyetértett, végül mégsem tett semmit az ügy érdekében. Ő mindig annak adott igazat, aki éppen legutóbb járt nála – nos, itt nem én voltam az utolsó. Az egyik főszervezővel is hosszan, rengeteget érvelve társalogtam erről, s felfestettem neki a falra az ördögöt – mindhiába.

– Konrád György végül mégis leutazott.

– Azt hiszem, Csoóri Sándor meghívására. S bár csak egyedül jött, semmiféle sértődöttséget nem mutatott. Fontos megjegyezni, ennek az ügynek nemzetközi visszhangja lett. Kasza László a Szabad Európa Rádióban hat kérdést szegezett nekünk, amelyből az első rögtön azt firtatta, vajon antiszemiták-e a lakitelekiek?

–  Azok voltak?

–  Nem. Hiszen mi, bár perlekedtünk egymással, akkor és ott mégis tiszteletben tartottuk a másik véleményét. Lakitelek egyik fő tanulsága az lehet, hogy a politikának bátran engednie kell – helyesebben kellene – a polemizálást.

– Csurka István beszéde sem számított annyira súlyosnak?

– Őt igaztalanul vádolták azzal, hogy antiszemita beszédet mondott az eseményen. Az a néhány mondat pedig, amit a kozmopolita tőkéről említett, teljesen helyénvalónak hatott már akkor is. Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy Csurka Istvánnak tömegével akadtak zsidó barátai már a hetvenes években. Mindent összevetve kimondottan visszatetsző, csúnya dolog volt efféle igaztalan vádakkal illetni őt.
Agócs-SándorKöltő a sátorponyva alatt. Agócs Sándor, a lakiteleki Antológia Kiadó későbbi vezetője figyel (Forrás: Antológia Kiadó)
– Lakiteleknek – úgymond – valóban két előképe volt?

– Igen. Az egyik magán Lakiteleken, az írótalálkozókon jött létre, míg a másik Budapesten, a Városmajor utcában Levendel Lászlónak, a szegények orvosának a lakásában. Utóbbi helyszínen a népiek – titkosszolgálati nevükön subások –, a liberálisok és a reformkommunisták adtak egymásnak havonta randevút. Mások mellett Csoóri Sándor, Konrád György, Mészöly Miklós, Csurka István továbbá Nyers Rezső és Pozsgay Imre találkoztak ott, én is mindig ott voltam. A fő téma, akár csak 1987-ben, a körül forgott, mit lehet csinálni, merre tovább?

– Visszakanyarodva Lakitelekre, kiknek a beszédére emlékszik?

– Elek István és Czakó Gábor rendkívül kemény szavakat használt, mások tisztességes reformkommunistaként aggódtak a jövőért, s természetesen akadtak fontoskodók. Persze megmaradt más is az emlékezetemben. A találkozón váratlanul felállt egy – akkor még ismeretlen – Németh Zsolt nevű fiú, s kismagnóról lejátszott egy dalt, angol nyelvű akkori slágert. Azt hitték, provokál, ám Csurka István intett, hogy hagyjuk.

– Valóban nehezen született meg a zá­ródokumentum?

– Három platform között kellett kompromisszumot kötni, de valójában azt fogadták el a szervezők, amit Pozsgay Imre is jóváhagyott. A rendszer képviseletében ő vállalta a felelősséget, úgy voltunk vele, mi ne üssük, hiszen bántják majd mások eleget. Úgy is lett.

– Mi tehát valójában a lakiteleki találkozó hozadéka?

– Akkor és ott mi a maximumot hoztuk ki a helyzetből. Persze utópia azt gondolni, hogy ami jót mi értelmiségiek bárhol kigondolunk, annak feltétlenül meg is kell valósulnia. A társadalom nem holmi homogén tömeg, amely a mi – legyen bármennyire is bölcs – szavunk után halad. Néha ez jó is, néha tragédia. Lakitelek egyik fő hozadéka, hogy a kibeszélésnek, a kibeszélés engedésének óriási jelentősége van. „Jöjj beszélgessünk, aki beszél, az nem halott” mondta Gottfried Bern. Ha egy népnek nem teszik lehetővé, hogy kibeszélje a problémáit, akkor ott óriási baj lesz. Ha egy hatalom nem képes a társadalom többségével az igazi dialógusra, az halott.

– Mire gondol?

– Például vér fog folyni. Pont azért kell társadalmilag mindent megbeszélni, hogy ez semmiképpen ne következzen be. Az egészen biztos, korábban alig akadt példa a történelemben arra, hogy vér nélkül efféle rendszerváltás következzen be. Azaz Lakitelek másik fő eredménye éppen 1989 lett.