Mámor és naivitás

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 5.

Lázin Miklós András – 2017.08.29. 02:46 –

Ég az Ecsedi-láp, Csurka István ezzel a fordulattal kezdte beszédét, s erre még azok is felkapták a fejüket, akik netán szunyókáltak, pláne annak fényében, hogy akkor éppen tényleg izzott a tőzeg – emlékezett a lakiteleki találkozóra a lapunknak adott interjúban Halász Péter. A Honismeret című lap egykori szerkesztője – aki ma Erdélyben él – sok minden más mellett azt is elmondta, Fekete Gyula írónak a nemzet sorsáért, a gyermekek születési számáért aggódó, akkor elmondott gondolatai ma is időszerűek.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból
Pozsgay-Imre-Halász-PéterPozsgay Imre és Halász Péter     1988-ban, egy évvel lakiteleki találkozójuk után. Az erdélyi falurombolás elleni tiltakozáshullám egyik állomásán, egy népművészeti kiállításon ismét egymás mellett állnak (Fotó: MH)
– Nem félt elmenni?

– Kicsit tartottam tőle, hogy lesz valami veszedelem, de alapvetően nem féltem. A diktatúra már – ha szabad ezt a szót használni – egyre nyitottabb volt, nekünk pedig akadt gyakorlatunk abban, miként lehet ilyen körülmények között a nemzet felemelkedéséért szervezkedni.

– Az, hogy Pozsgay Imre is ott volt a tanácskozáson, adott egyfajta védettséget?

– Mindenképpen, de sokkal többet ért a védettségnél az a rang, amelyet a személye, tekintélye és hitelessége  adott a találkozónak. Egy gondolat erejéig egyébként megéri visszakanyarodni az előbbi fölvetésre, azaz a bennünk bujkáló  félelemre.

– Miért?

– A Hazafias Népfront kebelén belül működött az úgynevezett Klubtanács, ahol a honismerettel foglalkozó, másként gondolkodó fiatalok tömörültek és kaptak bizonyos fokú védelmet. Az éves találkozókon a szervezők és a résztvevők, így magam is nagy gyakorlatot szereztünk abban, miként kell a hatalmat, annak képviselőit olykor az orruknál fogva vezetni. Ide sorolom, hogy bár én csak sokkal később értesültem róla, de Lezsák Sándor és barátai minden eshetőségre felkészülve egy úgynevezett B, azaz titokban tartott helyszínnel is számoltak. Nemcsak 1987-ben, hanem még utána is.

– Mire emlékszik leginkább az ott  elhangzottakból?

– Akadt pár haszontalan, felesleges beszéd.

– Ezt értsük utólagos kritikának?

– Maradjunk annyiban, sokan csacsogtak olyasmiről, aminek pár évvel korábban éppen az ellenkezőjét mondták, cselekedték. Ez átlátszó és visszatetsző volt.

– De bizonnyal akadtak felemelő szavak is...

– Igaz. Czakó Gábor emberi kapcsolatokról és tisztaságról szóló mondatfüzérei most is élénken élnek bennem. Fekete Gyula író népesedéspolitikával kapcsolatos gondolatait pedig akár korunkban is helyénvalónak érezhetjük. Kár, hogy ő nem érte meg azokat az erőfeszítéseket, amik ma e téren történnek.

– És Csurka István?

– Ég az Ecsedi-láp – ezzel nyitott. Erre pedig még azok is fölkapták a fejüket, akik netán szunyókáltak, mert amúgy tényleg égett a tőzeg. Csurka István kiváló szónoki képességekkel megáldott ember volt, ám amilyen lelkesedéssel figyeltük – szerintem –, olyan hamar elmúlt a hatása. Erre mondják, szép a lángja, de kevés a parazsa.

– Miként született meg a záródokumentum?

– Nem volt egyszerű feladat, hiszen demokratikus módszerekben korábban és efféle közegben nem volt szinte semmit gyakorlatunk. Ezzel kapcsolatban érdemes fölidézni, Czine Mihály akkoriban éppen akadémiai tagságot remélt, így érthetően rendkívül óvatos volt. Szinte már kész volt a hosszas vita után elfogadott szöveg, felolvastuk, ám ő egyszercsak fölütötte a fejét az asztal mellett, s bedobott egy kifogást. Nos, ez egy újabb órás vitát és csúszást okozott a munkában. Mi valóban ott, a vászon alatt tanultuk a demokráciát és gondolataink szabatos megfogalmazását. Persze minden szó súlyosan esett latba. A diktatúra még nem volt annyira puha, így egyetlen lap sem merte lehozni a nyilatkozatot. Végül egy, a Magyar Nemzetben Pozsgay Imrével készült interjúban láttak napvilágot a Lakiteleken megfogalmazott  tézisek.

– Akad valami személyes élménye a találkozóról?

– Számtalan. Ott volt velem például a fiam, akit megkértem, soroljon be oda, ahol az MDF- igazolványokat töltik ki. Mint utóbb kiderült, bár az elsők között állt, valahogy elügyetlenkedte, így lett nekem százvalahányas a számom. Nem dicsértem meg érte.

– Miként érzi, megvalósult, amiért kiálltak?

– Úgy érzem, nagyrészt igen, bár kétségtelenül sokat kellett várni rá. A tizenkét esztendős kiesés nem tett jót, az szent igaz. Azokban a mámorító napokban gyorsabb sikert remélt az ember, ilyen szempontból bizony csalódott vagyok, de ez betudható az emberi naivitásnak. Ha viszont az elmúlt évek eredményeit tekintjük, okunk lehet az optimizmusra. A magyarság ezeregyszáz esztendeje lakik a Kárpát-medencében, ehhez képest az 1990 óta eltelt huszonhét, vagy 1987-től számítható harminc esztendő semmiségnek tűnik. Természetesen tudom, aki ebben él, másként mér, de a nemzet sorsának szempontjából Lakitelek óriási jelentőségűnek tekinthető.