A lázadó öröm sátra

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 2.

Bertha Zoltán – 2017.08.28. 18:10 –

A lakiteleki sátor „szabadságunk egyik szülője” – ahogyan Szakolczay Lajos nevezi azt Lezsák Sándorral folytatott beszélgetésében –, a rendszerváltoztatást megalapozó szellemi szabadságharc szimbóluma; az annyiszor az elveszejtés veszélyének kitett magyar nemzeti önállóság és önrendelkezés visszaszerzésének hősies jelképe és történelmi valósága.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból
harminc2a„Forradalmi hangulat hatott át bennünket, s ennek jegyében fogalmazódott a zárónyilatkozat is” Forrás: Antológia Kiadó
Lélekemelő demonstráció színhelye, ahonnan elindult az ország spirituális felemelkedésének útja – hogy legalább érzelmeink, erkölcsi tartásunk, eszmei belátásunk szerint soha többé ne legyünk, ne lehessünk idegen hódítók, hatalmak és érdekek szolgája, rabul ejtett kiszolgáltatottja, martaléka. Ne váljunk „pincérnemzetté” (Csurka Istváné a szemléletes fogalom) sem saját hazánkban, sem sehol a világon. Őrizhessük, erősíthessük, gazdagíthassuk a magunk őseredeti nyelvi-kulturális sajátosságait, elorozhatatlan jellegzetességeit, közösségi identitásunk minden elemét – erőszakos és többszörös trianoni feldaraboltatásunk gyalázatát jelző mostani országhatárainkon belül és kívül is. Legfőbb eszményeit Lezsák Sándor – a lakiteleki és a legújabb kori egyetemes magyar újraépülési mozgalom vezetője („spiritus rectora”) – ma is Isten, haza, család, szerelem, gyermek szakrális ideálképeit emlegetve határozza meg: s ez a szellemiség gyűjtött össze minket 1987-ben is. A kommunista diktatúrában eltaposott szent értékeink megmentésére, szerves hagyományaink visszavételére szövetkezve.

Konspiratív módon, baráti szálakon keresztül érkezett néhányunkhoz, hozzám is Debrecenben és környékén Lezsák Sándor személyes meghívása. Ratkó József kocsijával indultunk, s Lakitelek előtt már megállított, igazoltatott a rendőr (kiderült aztán, hogy a többiekkel, Pestről és másfelől jőve is ez történt), a ház és a sátor közelében, a kukoricásban pedig rengeteg rendőrautó posztolt – nyilván ott hallgatták le végig a tanácskozást. Egy kis félelemmel vegyes izgalom töltött el mindnyájunkat, de hát sokan voltunk ott szoros szolidaritásban egymással, így nagyobb bajtól nem tartottunk, sőt mi éreztük inkább magunkat a helyzet magaslatán az igazságainkkal szemben ellenséges hatalom gyűrűjében is; hogy hiteles sorsjelentéseket, üzeneteket küldhetünk a Kárpát-medence, a világ – s a mélyen megvetett zsarnokság számára is. Fekete Gyula elnökölt, s mint mindig, tiszta, energikus beszéde erőt sugallt, hitet adott. Pozsgay Imre pedig, aki érzelmileg már a nemzeti ellenzékhez tartozott, de pártállami pozíciója védőernyőt is jelentett a találkozó számára, ugyancsak a népakarat és a népszuverenitás artikulációjának lehetséges módozatait elemezte – a szovjet megszállás, hódoltság kényszerűségei közepette is. S a többiek is mind-mind élesen bírálva az elnyomatás fennálló állapotait vetettek számot a legfőbb sorskérdésekkel, s ecsetelték súlyos gondjainkat, létproblémáinkat a demográfiai válságtól a kisebbségi magyarok szenvedéséig, az alapvető emberi szabadságjogok hiányától az általános erkölcsi-kulturális erózió eluralkodásáig. A lényeg, mint azelőtt 1956-ban is, a feltétlen társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség vágya, igénye, követelése volt. S az elromlott közviszonyokért felelős politikusok törvényszerű elszámoltatásának gondolata.
harminc2b_leadLezsák Sándor köszöntőjéből: Törvényszerű, hogy e baráti  találkozó megszerveződött. Ehhez  nem lett volna elegendő a politika még ma is kétséges, ingadozó türelmi rendelete. Biztatóbb az a bennünk növekvő készség, hogy ki kell szakadnunk a nomád értelmiségi léthelyzetéből. Választ kell adnunk arra  a sorsunkat eldöntő kihívásra, amelybe a magyarság története során immár sokadszor kényszerült (Forrás: Antológia Kiadó)
Forradalmi hangulat hatott át bennünket, s ennek jegyében fogalmazódott a zárónyilatkozat is (amelyet nem lehetett legálisan közzétenni, csak Pozsgay egy interjújában helyezhette el egy napilapban), s amely a nemzeti esélylatolgatás mondatai között nyomatékosította az elszomorító diagnózist a nemzeti jövőkép elsötétülésével, s vázolta fel a mégis, mindennek ellenére remélt szükségszerű változtatás perspektíváját. A huszadik századi népi mozgalom és 1956 ragyogó eszméi körvonalazódtak ebben a fő hangsúlyaiban „harmadikutasnak” nevezhető programjavaslatban (még ha a széles körben együtt gondolkodó gyülekezetnek másféle demokratikus – polgári-liberális és egyéb – ideológiákat képviselő résztvevői is számosan voltak), mert a totalitarianizmus minden formáját – a totális politikai önkényuralmat, de a mindent meghatározó pénzdiktatúrát is – elutasító, s a magyarság helyét pedig mindenfajta keleti és nyugati birodalmiságon kívül kereső elvek ilyen irányba mutattak. Mai szemmel nézve némileg a sors fintorának látszódhat, hogy a rendszerváltás hajnalát fényjelző összejövetel, amelynek híre futótűzként terjedt szét az országban, s hatására azonnal hatalmas arányú lelki-morális népmozgalom kezdődött – szóval, hogy részben az akkori helyzet kilátástalanságának a pesszimistának is vélhető megállapításaival ébresztett és rázott fel, vagyis paradox módon a bizonytalan jövőben rejlő lehetőségeket lázadó örömmel hitte titkon közelinek. És hogy tehát mennyire furcsa az, hogy amikor mégis váratlanul hamar elkövetkezett az óhajtott rendszerváltozás, hamar olyan óriási csalódások roncsolták szét reményeinket, hogy az akkori pesszimizmus csupa optimizmusnak, merő bizakodásnak tűnhetik föl ma már a napjainkban is a nemzetünket fenyegető, kétségbeejtő veszélyek árnyékában. Derűre ború és fordítva – örökös hadiállapot; és folytonos erőgyűjtés, hogy a keresztény magyarság talpon maradjon, megmaradjon, s emelkedhessék – Lakitelek ma is erre tanít.

A huszadik évfordulón a résztvevők között én is kaptam az egykori szervezőktől (Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor aláírásával – Csengey Dénes és Joó Rudolf akkor sajnos már nem élt) egy kitüntető emléklapot, amely a „közéleti bátorságot”, az „áldozatos munkát” és „a magyar megújulás és megmaradás szent ügyéhez” ragaszkodó hűséget köszöni meg. A huszonötödiken pedig Lezsák Sándor az egykori sátor egy kis darabkáját bekeretezve küldte el nekem is, „jó emlékül” – ereklyeként őrzöm ezt is.

És harminc év elteltével: én ugyanezekhez a nemes elvekhez tartom magam.