Két emléklap

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 1.

Kiss Gy. Csaba – 2017.08.28. 17:55 –

A találkozó alatt végig hullámzott a hangulatom: borúlátástól derűlátásig és vissza. Hallgattuk az előadásokat türelemmel, közbekiabálások nélkül. Órákon át ültünk és figyeltünk. Szabadító volt a szünetek ideje, kinyújtóztathatta tagjait az ember, lehetett beszélgetni.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból
harminc1a„Mit lehetett a Nyilatkozat el nem fogadásával demonstrálni ? Nem értem” (Forrás: Antológia Kiadó)
Egy ültő helyben nem tudtam megmaradni, legalább kétszer cseréltem helyet és asztalszomszédokat. Nem tudom már, mit kaptunk ebédre. A hely géniusza szerint bográcsgulyás vagy pörkölt lehetett, nem vagyok biztos benne… A klasszikus szódavizes üvegekre emlékszem, meg almára és pogácsára. Koronként húztam, firkantottam egy darab papírra valamit, ha hosszúnak éreztem egyik-másik fölszólalást, följegyeztem a fontosnak érzett szavakat. Három évtized után kísértem most a lehetetlent. Keresem, mit tudok előhívni akkori érzéseimből. Segítség a tanácskozás jegyzőkönyve. Emlékfoszlányok párája. Az elmúlt évtizedek szűrőjén keresztül. Két lapra sűrítve. Egymást is magyarázzák, együtt érvényesek. Derűlátó borúlátás és borúlátó derűlátás. Aggodalom és remény.

Borúlátóan:    
    „Vigasztaló pajtásom a remény,
    S komoly, goromba bátyja a való”
    (Petőfi Sándor)

Egyre többen vagyunk, szaporodnak az aláírások a jelenléti íven. Ránézésre is jóval többen vagyunk száznál. Igyekszem időt számolni: jönnek először a „nagy” előadások (Pozsgay, Csurka, Bihari, Gombár), s ha utánuk csak ötvenen kérnek szót, és egy fölszólaló mondjuk csupán öt percet kap, hozzá még egy-két szünet, itt maradhatunk éjfélig. Csörög, zörög mindenki, nyugtalan mormolás hullámzik végig a sátoron. A társaság egyharmada zakós-nyakkendős, a többiek vegyesen: pulóver, lemberdzsek. „A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül” – idézi Lezsák Sanyi köszöntőjében Nagy Lászlót. Borzongató. Szép és igaz, de ha ezt a szálat ragadja meg valaki, nem viszi-e el a történelmi emlékezet vitája felé a tanácskozást?  Nekünk a mai lehetőségeket kell faggatnunk. Pozsgay: logikus okfejtés, optimista hozzáállás, de érzi néha az ember mondataiból a minden hájjal megkent marxista dialektikát. Újdonság nekem az egyeztetés Grósz Károllyal. Azt mondta a miniszterelnöknek: „Jó lenne, ha kellő figyelmet tanúsítanánk az iránt a vállalkozás iránt, amelynek egyik megnyilvánulása a magyar értelmiség részéről, ami itt, Lakiteleken történik.” A többes szám. Tehát ők, ketten, mondjuk, vagyis az ország vezetői. Mindenképpen Pozsgay előadása lesz a találkozó súlypontja, csak hozzá képest lehet bármit mondani. Beleakaszkodni nem volna érdemes. Nem hiszem egyébként, hogy valaki megkockáztatná. Hosszú azonban, kicsit hosszú. Makovecz Imrével nem találkoztam még személyesen, előadásmódja kissé tekergős. Egyéni eseteit meséli el, tanulságosak, de foghatta volna kurtábbra. Csengey Dénes nagy retorikai hévvel beszél. Igaza van a vidéki Magyarország dolgában (jut eszembe apám, aki vidékről származóknak mindig szívesen segített, ott lehettek emlékezetében saját fővárosi beilleszkedésének tapasztalatai). Az viszont enyhén szólva túlzás, hogy kis híján ötszáz év óta nincs fővárosa Magyarországnak. Lehet majd félremagyarázni. Fontos, időszerű dologról szól Vásárhelyi Judit (menekültek Erdélyből), ha kissé rövidebbre fogja, hatásosabb lett volna. Lengyel László hozzászólását provokációnak érzem, nem is annyira a tartalma, hanem a stílusa miatt. A magyar progresszióról beszél, a függetlenségi gondolat képviselőinek a hiányáról. Hozzájuk képest volnánk itt mi, a „népi tábor”. Föl van adva a lecke. Régi lecke. Ha ugyanis van népi tábor, kell urbánusnak is lennie. Helyben vagyunk. Ebből, úgy tetszik, nincs menekvés. Jön is az égzengés (valóságos!), eső zúdul a sátorra. Czakó Gábor azután nyulaknak szólít bennünket. Imígy tagadhatatlan kapcsolatunk az agrárvilággal. Legalább ez valamennyire szórakoztató. Az elnöklő nyúltól, Fekete Gyulától  ki tudja csikarni, hogy beszélhessen még. És beszél… Akár később Kósa Ferenc. Tudom a Bethlen-alapítványi rendezvényekről, hogy szélesre szereti kanyarítani, most is, mondja és mondja… Nem hiúságból, csak erre van beállítva. Nyújtózkodnak, fészkelődnek az emberek. Sajnos, be vagyunk szorítva ebbe az egy napba, Szárszó majd egy hétig tartott. Sisteregnek kifelé a szelepeken a mondatok. Kinek szolgálna ez? Igaz, így csökkenhet a feszültség. Amúgy meg, ha másképp fordulnak a dolgok, ennyi embert nem nagy dolog letartóztatni. Pozsgayt még zárszóra is invitálja Fekete Gyula, ez kissé túlzás. Leteszem elé  a kiegészített Nyilatkozatot, olvassa föl, s ajánlja elfogadásra. Az öt ellenszavazat – köztük Czine Mihályé – nekem rosszulesik. Kíváncsi volnék, szavazott-e Pozsgay. A szavazás körül van némi zúgás, közbeszólások. Mit lehetett a Nyilatkozat el nem fogadásával demonstrálni ? Nem értem. Esetleg majd számonkéréskor fölmutatható, én kérem, nem fogadtam el. Talán nem erről van szó.   

Derűlátóan:
    „Jöszte, jókedv ! Fényes szivárványod
    Vond keresztül a nagy ég-iven”  
    (Petőfi Sándor)

Már maga a tény, hogy megszerveződött ez a találkozó, reményt jelent. Jó érzés: pontosan kezdünk, kilenc óra után egy-két perccel. Meg maga a tény, hogy ennyien együtt vagyunk a sátor alatt. Sátor – mint az ószövetségben, a szövetség sátora. Ahol sokféle ember van együtt, különböző fölfogással, de a jobbítás közös szándékával, ahogy Fekete Gyula hangsúlyozza. És háttérben magyar mivoltunk egyik jelképe, Lezsák Sanyitól halljuk a bevezetőben: „Az élő Tisza közelében, foszladozó felhők alatt.”  Később azután nem foszladoztak, s jött ránk bőven az ég áldása, az eső becsurgott a sátor szélén. De folytatjuk tovább. Elvonul a vihar, és kisüt a nap. Mintha üzenne nekünk a természet. Bátorítás. Lekerülnek ismét a zakók és pulóverek.

Fekete Gyula élete talán legfontosabb politikai szerepében találja magát Lakiteleken. A találkozó moderátora. Egy pillanatig sem lankad figyelme, tud rugalmas lenni és következetes. Minden helyzetben föltalálja magát. Órákon át. Egy pillanatra sem ereszti el a kormánykereket, azonnal válaszol provokatív kérdésekre, a jogos kifogásokkal kapcsolatban rögtönözve elmondja véleményét. Ha úgy fordul, tud megálljt is inteni. „Legyünk demokraták ma estig, ne féljünk, és megpróbálhatunk visszaszokni arra a nyelvre, amelyben érvényes a fogalmak identitása”, halljuk tőle. A legfontosabb megjegyzések egyike. Nehéz úgy tanácskozni, ha nem világos és egyértelmű, mit értünk az egyes fogalmakon.

A „rendszer” szómágiája is akadálya a kibontakozásnak. Kisebb kanyarok ellenére biztató az irány. Pozsgay nyilvánvalóvá teszi, hogy vannak a hatalom oldalán is személyek, akik tudatában vannak, hogy alapvető változásokra van szükség. Bihari és Gombár fölszólalásából egyértelmű, hogy elkerülhetetlenek a politikai reformok. Egymást kiegészítő, egymásba kapaszkodó gondolatok következnek. A társadalmi párbeszéd szükséges voltáról, a válság különböző dimenzióiról, független sajtóorgánumokról, a gazdaságról, a határon túli magyarokról, a fiatal nemzedékről. Józan tárgyilagossággal, hazapufogtatás nélkül. Türelemmel és megértéssel egymás iránt. Ahogy Konrád György is teszi.

A szünetekben az összehangolódás pillanatai következnek: különböző nemzedékek, szakmai területek képviselői között. Elhangzik azután a legfontosabb üzenet: Bíró Zoltán meghirdeti a magyar demokrata fórumot. Akkor, először, még kisbetűvel. A társaság érzi, szalad az idő, Sánta Ferenc, Für Lajos és többen mások is visszavonják jelentkezésüket, ők írásban adják majd be hozzászólásukat. Amikor Dénes János egy csavaros mondatban kifejti, képezze meggondolás tárgyát, hogy „Kádárnak mennie kell”, derűvel fogadjuk, riadalom nélkül. Megérkezéstől távozásig sajátos muzsika kísér bennünket a sátorban, az almába harapás és az almarágás csöndes zenéje. Győztes pillanatnak érzem, amikor elhangzik a Nyilatkozat. A búcsúzás szent János-áldását nem szeszes italok kísérik, hanem versek. Szécsi Margit szavalja Nagy Lászlóét. Feloldódás. Talán: a mégis reménye.  

Részlet a szerző Nap Kiadónál megjelenés előtt álló könyvéből