Csodavárás volt bennünk

Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 4.

Salamon Konrád – 2017.08.28. 00:31 –

Az 1987-es lakiteleki találkozó mindenekelőtt annak a reményét jelentette, hogy az elaggott pártállami diktatúrát felválthatja a demokrácia, a magyar nép végre kezébe veheti sorsa irányítását, s ennek megvalósítása érdekében immár nyíltan szervezkedhetünk. Volt bennünk csodavárás, de azt hittük, hogy mi, nemzeti demokraták – elődeink legjobb hagyományait folytatva – megbirkózhatunk a legnehezebb feladatokkal is.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Lakitelek 20170828 „Az MDF keretet adott a nemzeti erőknek” (Forrás: Antológia Kiadó)

Sok társamhoz hasonlóan én is a népi-falukutató mozgalom szellemi-politikai hagyományát tekintettem kiindulópontnak és irányadónak, amelynek három legfontosabb társadalmi-politikai pillére: a nemzeti eszmények és hagyományok tisztelete, az emberi és polgári szabadságjogok érvényesülése és a szociális igazságosságra való törekvés. A második világháború után ennek a politikának a megvalósítását akadályozta meg a szovjet kommunista önkényuralom, s Lakiteleken úgy tűnt, hogy a történelem ismét esélyt ad e nemes célok valóra váltására.

Akkor még senki sem gondolt arra, hogy lesz olyan nemzeti demokrata irányzat, amely a népi gondolatot, Németh László, Illyés Gyula, Bibó István és társai szellemiségét vállalhatatlannak tartja. Annál is inkább, mert a népi gondolat volt az, amely meghaladta a két világháború közti szerencsétlen magyar megosztottságot, miszerint a nemzeti gondolat a jobboldal sajátja, a demokrácia és a szociális gondolat pedig a „gyanús” baloldalé. A né­piek ugyanis felismerték, hogy ez a megosztottság az ellenforradalmi korszak torzszüleménye volt. Az igazi nemzeti politika ugyanis a múlt minden értékét tiszteletben tartva valósítja meg az időszerűvé vált demokratikus és szociális reformokat. Mindez nem más, mint a reformkonzervativizmus korszerű megfogalmazása, s Lakiteleken úgy gondoltuk, hogy korunk nemzeti irányzatai csak úgy lehetnek sikeresek, ha politikájukat az elmondottakra, azaz a népiek által megalkotott szellemiségre alapozzák. Véleményem szerint ez most, harminc év múltán sincs másként.

Különösen időszerű a népi mozgalom meghatározó egyéniségeinek az a felfogása, miszerint a múlt értékei között azért is számon kell tartani mind a jobboldali, azaz konzervatív, mind a baloldali, azaz radikális értékeket, mert a nemzeti gondolatnak minden történelmi érték megbecsülésén kell alapulnia. Ugyanis csak így lehetséges az, hogy a nemzet minden tagja magáénak érezze a nemzeti történelem egészét. Annál is inkább, mert ez a legfontosabb előfeltétele annak, hogy egy nemzetnek legyen tartása és ereje, mert csak így lesz képes a nemzeti összefogásra.

Lakitelek korszakos jelentősége, hogy az itt megalakult Magyar Demokrata Fórum mozgalmi, politikai keretet adott a nemzeti demokrata erőknek, amelyek megnyerték az első szabad választást, biztosítva ezzel, hogy az ország demokratikus átalakítása a nemzeti eszmények jegyében kezdődjék el. Az viszont Lakiteleken még nem látszott, hogy az MDF-hez – országos mozgalommá válása során – olyanok is csatlakoznak, akik a két világháború közti jobboldali irányzatok szellemiségében akarnak tevékenykedni. Ez nemcsak a tagság gyarapodását jelentette, hanem a mozgalom jobbratolódását is, azaz a jobboldali értékek megbecsülése mellett háttérbe szorultak a baloldalinak tekintett értékek és a népi szellemiség is. Jól mutatja ezt 1993 ősze. Szeptemberben Kenderesen a legnagyobb sajtónyilvánosság mellett, ünnepélyesen újratemették Horthy Miklós hamvait, s ezzel az ország többsége egyetértett. Viszont 1993 novemberében senki sem tartott ünnepélyes megemlékezést az 1918-as első magyar köztársaság kikiáltásának 75. évfordulójáról. Pedig a két esemény együtt jelenthette volna a viharos és tragikus 20. századi múltunkkal kapcsolatos „békévé oldó emlékezés” első fontos lépését.

Lakiteleken a nemzeti demokrata értelmiség döntő többsége tisztában volt azzal, hogy a Kádár-korszak milyen súlyos károkat okozott a magyar társadalomban. Arra azonban csak a saját kárán eszmélt rá, hogy akinek szavazataitól függ a politikája, az nem „Kossuth, hanem Kádár népe”, amely gyanakvás, félelmek, féligazságok és felelőtlen ígéretek alapján alkotja meg a véleményét. Ehhez azonban tegyük hozzá, hogy a nép, a választópolgárok véleményének kialakulásában meghatározó szerepet játszott a szociálliberális sajtó döntő fölénye, amely legfontosabb feladatának az Antall-kormány lejáratását és megbuktatását tartotta. Jól mutatta ezt a kormánypártok veresége az 1990. október 14-én befejeződött önkormányzati választásokon, valamint az október 25-én kezdődő taxisblokád. Ez utóbbi kapcsán nem árt emlékeztetni a miniszterelnök október 23-ai ünnepi beszédére, amelyben Antall József az ország súlyos helyzetére hivatkozva a kormánnyal való együttműködésre kérte az ellenzéket: „Nekünk most az a dolgunk…, hogy a közöttünk feszülő ellentétek, a közöttünk meglévő indulatok ellenére, alapvető kérdésekben, egy nagy nemzeti egységnek kell érvényesülnie… meg kell kísérelnünk a kormányban, az Országgyűlésben, az önkormányzatokban együtt dolgozni és küzdeni az ínség ellen, és küzdeni azért, hogy a közöny bacilusa ne roncsolja szét a népet, a nemzetet.” A beszédre az ellenzék elutasítással, a sajtó gúnyolódással válaszolt, majd döntő többségük a taxisblokádot támogatta, s többen a kormány lemondását is követelték.

Bár az ellenzék egyértelműen visszautasította a miniszterelnök nemzeti együttműködésre vonatkozó javaslatát, az MDF vezette kormány eredményesen folytatta munkáját. A lakiteleki tanácskozást átható népi gondolat nem vált ugyan a kormányprogram meghatározójává, de hatása a kormánykoalíció szavazóira továbbra is érzékelhető volt. Legtöbbjük politikai felfogását a népi írók gondolatai határozták meg, tehát kitartottak az MDF vezette kormány mérsékelt politikája mellett, lehetővé téve, hogy az a bukott kommunista rendszer által hátrahagyott gazdasági és társadalmi csődhelyzet ellenére – súlyos áldozatok árán, de – megőrizze a gazdaság működőképességét. Sőt a kényszerűen növekvő munkanélküliség és az életszínvonal csökkenése által keltett jogos elégedetlenséget is keretek között tudta tartani.

Az MDF-vezette kormány tehát folytathatta munkáját, amelynek egyik legfontosabb eredménye volt, hogy törvényes keretek közé szorította az előző kormány idején szabadjára engedett, spontánnak nevezett privatizációt. Ezt sem lehetett azonban egyik napról a másikra megvalósítani. A korábban megkötött privatizációs szerződések erkölcsileg kifogásolhatóak voltak ugyan, de jogilag nem, tehát nem lehetett őket felbontani. Így az a látszat keletkezett, hogy az Antall-kormány folytatja a nemzeti vagyon elkótyavetyélését.

A kormány a rendkívül nehéz napi politikai helyzet ellenére kijelölt és megalapozott egy, a népi gondolatot is magába foglaló nemzeti demokrata irányt, amelyen megindulhatott volna az ország felemelkedése. Arra azonban már nem maradt ereje és ideje, hogy mérsékelje a baloldal politikai és a jobboldal szellemi restaurációs törekvéseit és biztosítsa a nemzet felemelkedésének egy korszerű reformkonzervativizmus alapján való folytatódását. Az ellenzéki sajtó által felheccelt szavazók legnagyobb része ugyanis 1994-ben – a szocialisták ígéreteinek bedőlve – a bukott kommunista rendszer örököseire szavazott. A hivatalba lépő Horn-kormány jelentős irányváltást hajtott végre, lehetetlenné téve a nemzeti demokrata politika folytatását, így annak kezdeti eredményeit is semmissé tette. Ennek leglátványosabb jele, hogy ismét szabad utat adott az Antall-kormány által megfékezett privatizációnak. Jellemző az arányokra, hogy a Horn-kormány privatizációs bevétele több mint négyszerese volt az Antall-kormány idején befolyt összegnek. Az elmondottak ellenére ma sok nemzeti elkötelezettségű ember is az MDF-vezette kormányt okolja a nemzeti vagyon elkótyavetyéléséért. Ezért szembe kell néznünk azzal a sajnálatos ténnyel, hogy a népi gondolattól jobbra fordult, általam jobboldali szellemi restaurációnak nevezett folyamat nem csupán a nemzet iránti rajongást jelenti, de a maga túlhajtottsága, egyoldalúsága és bűnbakkereső buzgalma következtében sajnos átlendül nemzeti öngyűlöletbe. Ezért képtelen elismerően értékelni a kommunizmus bukása utáni nemzeti kormányok tevékenységét, sőt a magyar múlt nem egy kiemelkedő eseményét is megkérdőjelezi. Gondoljunk arra, milyen divatos fanyalogva szólni a Szent István-i életműről, és rajongani valamiféle koppányi, bizánci délibábos útért. Mások azt hajtogatják, hogy a török hódításnak nem kellett volna ellenállnunk, sőt velük együtt Európa ellen támadnunk. Ismét mások Petőfi sírját akarják Szibériában megtalálni. Nem is szólva a 20. századról, amelynek története csak bal-, illetve jobboldali történetként képzelhető el, holott ezt is közös nemzeti történelmünkként kellene tárgyalni. Jellemző, hogy Alaptörvényünk szerint Magyarország államformája köztársaság, ugyanakkor napjainkban a nemzeti oldal nem tud mit kezdeni a köztársasági hagyománnyal, különösen az 1918-as első és az 1946-ban kikiáltott második köztársaságéval. Pedig mindkettőnek vannak vállalható értékei, s tevékenységük azért maradt sikertelen, mert a kommunisták lehetetlenné tették a működésüket, majd megdöntötték őket. Az ezután bekövetkező országpusztító változásokat tehát a demokráciát felszámoló, lehetetlenné tevő szélsőséges erők idézték elő, nem a megdöntött köztársaságok.

E néhány példával érzékeltetett történelemfelfogásban azt tartom öngyűlöletnek, amely a nemzeti múlt több tiszteletre méltó eseményét és személyiségét ki akarja zárni az elődeinket megbecsülő nemzeti emlékezetből, a nemzeti panteonból. Itt azt a kérdést is fel kell tenni: miért tartja magát jó nemzetinek az, aki arra törekszik, hogy minél több jeles eseményt és érdemes személyiséget legyalázzon és kirekesszen a nemzeti múltból.Velük szemben egy nemzeti elkötelezettségű embernek arra kellene törekednie, hogy a múlt minél több fontos és érdemes eseménye foglalhassa el helyét a nemzeti emlékezetben, hogy múltunk minél több részletére tisztelettel gondolhasson a mindenkori magyarság. S ha múltunk minden értékét nemzeti történelmünk részeként tudjuk tisztelni, akkor lehetséges csak, hogy minden magyar hazafi legyen, és képes a nemzeti összefogásra.

Lakiteleken harminc évvel ezelőtt ezt még sokan így gondoltuk.