Vélemény és vita
Az a jó, ami rossz
Álláspont. Nem húsba vágó kérdés, mégis tanulságos megvizsgálni, vajon minek szokott örülni a magyar ellenzék
Mi az a fejlemény, ami mosolyt csalhat mostanság a legfeljebb a szavak szintjén kormányváltásra készülő politikusok arcára, Bokrostól kezdve Gyurcsányon át egészen Vonáig? Azt már tudjuk, hogy az olyan teljesítmények, mint a vizes-világbajnokság sikeres lebonyolítása, az uniós átlagot meghaladó gazdasági növekedés vagy akár a rekordalacsony munkanélküliség nem teszi boldoggá az említett urakat.
Sokkal inkább feltüzeli őket, illetve az értük dolgozó hírportálokat mondjuk az, hogy a térségünkbe pofavizitre érkező Emmanuel Macron, akinek megválasztása óta saját országában történelmi léptékben csökkent a népszerűsége, nem látogatja meg Orbán Viktort, illetve Magyarországot. Lám-lám, a kormányfő már a hőn szeretett galloknak sem kell, amúgy meg milyen fantasztikus ember is ez a nagyon felvilágosult nyugati politikus, hogy viszályt próbál szítani a régió államai között, bárcsak befuccsolna a visegrádi együttműködés – foglalható össze a minapi fejlemények nyomán kialakuló ellenzéki hangulat sajtóbeli manifesztálódása. Vagyis: ami rossz hír az országnak, jó hír nekik.
Hogy Orbán–Macron-csúcsról még csak ötletszinten sem volt szó, és a francia elnök amúgy az ősz folyamán külön találkozik majd a V4-ekkel, így vélhetően Orbán Viktorral is kezet ráz a kamerák kereszttüzében, nos, ez legfeljebb lábjegyzet arrafelé. Persze nincs min csodálkozni: ez a kör annak örülne a legeslegjobban, ha elindulna hazánk ellen a források befagyasztásával járó, úgynevezett hetedik cikkely szerinti uniós eljárás, kissé megroggyana a gazdaság, bejönne az IMF is, ebbe belebukna a kormány, majd köszönthetnék a teljes politikai káoszt.
Nyilván ennek szinte nulla az esélye, mégis árulkodó, hogy az ellenzék, illetve csatolt médiaállománya legfeljebb ilyen forgatókönyvekben képes gondolkodni. Ide sorolhatóak az úgynevezett társadalmi engedetlenségi akciók is, amelyek végrehajtására az augusztus 20-án a szerénynél is szerényebb érdeklődés mellett bejelentett, Gulyás Márton túlmozgásos aktivista helyett immár négy grácia által kommunikált kezdeményezés lenne hivatott. A valamennyi ellenzéki párt által támogatott követelés faék egyszerűségű, mégis megfoghatatlan: legyen igazságos a választási rendszer! A „hogyan” részletkérdés, erről majd az Alkotmány utcában felállított impozáns lépcsősoron vitatkozhatnak az arra tévedő járókelők.
Az efféle, a totális ötlettelenségről tanúbizonyságot tevő, az ezerféle álprogram elfedésére alkalmas kamupróbálkozások közepette mint valamiféle csodát, úgy ünnepli a balos sajtó a Závecz Research minapi felmérését is, amelyből kiderül: többen akarnak kormányváltást, mint nem. Csakhogy míg a Fidesz–KDNP tábora egységes, s ily módon a kormányzó pártszövetség toronymagasan vezeti a listát, az ellenzék ezerfelé töredezett. De kik is ők? A náci múlt elfelejtetésén ügyködő Jobbik, Simicskával a háttérben, a konstans belháborúk tépázta, egyre gyengülő MSZP, a Magyarország leggyűlöltebb politikusa által vezetett Demokratikus Koalíció, a parlamenti küszöbön egyensúlyozó, szebb napokat megélt LMP, a balhéra mindig kész Együtt, továbbá Fodor Gábor, azaz a Liberálisok meg a mindenből viccet csináló kutyapárt, valamint a senkivel össze nem fogó, máris fogyatkozó Momentum és persze a lelkes szónok Karácsony Gergely-féle Párbeszéd. Meg a mérhetetlenek.
Egy ebből a katyvaszból összetákolt szivárványkoalíciónak még az érintettek sem örülnének. Az ország pedig belerokkanna.