Atom-Kor(ea)?

Észak Korea az értesülések szerint most már nemcsak interkontinentális ballisztikus rakétával rendelkezik, hanem kellőképpen miniatürizált atombombával is, amellyel akár amerikai nagyvárosokat is eltörölhet a föld színéről, nem is beszélve Szöulról vagy éppen Tokióról. Hogy mi lesz mindebből, azt most aztán végképp senki sem tudja megmondani, ám éppen ezért lenne érdemes eltöprengeni azon, hogy vajon mi váltotta ki ezt az egyre abszurdabb és veszélyesebb helyzetet, és azt a rémálomba illő perspektívát, hogy százezrek halálával járó iszonyú háború (akár atomháború) törjön ki Koreában.

Talán onnan lenne érdemes kezdeni a történetet, hogy ez a nagy múltú, csodálatos hagyományokkal rendelkező különös ország két évezreden át próbált mindent megtenni azért, hogy két közvetlen szomszédjával, Kínával és Japánnal szemben valahogy megőrizze önazonosságát. Kultúráját végig áthatotta ugyan a két nagy szomszéd, de az önállóság mindenáron való megőrzése a legmélyebb hagyománnyá vált Korea számára. Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert a dzsucse, vagyis a Kim Ir Szen 1956-ban meghirdetett társadalomfilozófiája, amely azóta is Észak Korea államvallása, lételméleti magvát illetően egészen bizonyosan abból az ősi beidegződésből ered, aminek lényege a gyanakvás és elzárkózás mindennel és mindenkivel szemben, ami, aki Korea számára külső és idegen. Tegyük mindjárt hozzá, a gyanakvás történelmileg nem egészen alaptalan. A két nagy ősi szomszéd, Kína és Japán – különösen ez utóbbi – iszonyú szenvedések tömegét zúdította hódításai során Koreára. Arról már nem is beszélve, vagy nagyon is beszélve, hogy a 19. századtól kezdve megjelenik a színen két újabb óriás, Oroszország (később Szovjetunióként) és az Amerikai Egyesült Államok globális hatalomként. A mai globális hatalmi játszma örvényléseinek is ez a négy ország a főszereplője, plusz természetesen az egymás gyilkos ellenfelévé tett „két” Korea.

Ha ránézünk a térképre, azonnal érzékelhető az is, hogy a kettéosztott Korea két fővárosától ezer kilométeren belüli távolságban van Peking, Tokió, valamint Vlagyivosztok és Nahodka, Oroszország stratégiai­lag legérzékenyebb pontja, de Okinawa (az egyik legnagyobb amerikai támaszponttal), Sanghaj és Tajvan is. Így aztán nem kell stratégiai szakértőnek lenni ahhoz, hogy megértsük Korea jelentőségét a négy, egymással meglehetősen bonyolult kapcsolatban lévő csendes-óceáni nagyhatalom globális játszmájában. Azt evidenciaként kezelhetjük, hogy ha e négy nagyhatalom (Egyesült Államok, Oroszország, Kína és Japán) között lett volna akár csak egészen minimális közös érdekeltség Korea újraegyesítésében – ami nyilván eleve kizárta volna a mai észak-koreai rendszer ilyesfajta degeneráció­ját, mint ami bekövetkezett –, akkor a mai állapot semmiképpen nem állhatott volna elő. Először is tehát azt kell rögzíteni, mind a négy hatalom érdekelt volt abban, hogy Korea újraegyesítése semmiképpen ne következzen be, és hogy Észak-Korea lehetőleg minél fenyegetőbb lehessen. Amerika azért, mert stratégiai haderejének Kína és Oroszország közvetlen közelében való állomásoztatása erre hivatkozva volt a legkönnyebben elfogadtatható. Az Észak-Koreával közvetlenül határos Kína és Oroszország számára pedig értelemszerűen azért, mert így egy, az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyban lévő szárazföldi ütközőzóna gondoskodik arról, hogy a Dél-Koreában állomásozó igen jelentős amerikai katonai erő közvetlenül ne érhesse el területüket. Japán, amely nem igazán önálló tényező ebben a világhatalmi játszmában, talán érdekelt lehetett volna a helyzet „normalizálásában”, ezen érdekeltségének politikai stratégiává építésére azonban már nem volt és a jövőben sem igen lesz ereje.

Az tény, hogy az elmúlt két évtized során már volt néhány óvatos kísérlet arra, hogy a helyzet az egyezkedés irányába változzon, de ma már világos, hogy az ilyen kísérletek a semmibe vezetnek. Rendszerelméletileg ugyanis egy különös és abszurd csapdahelyzet alakult ki. Az az elég nehezen definiálható társadalomszerveződési mód, ami Észak-Koreában létrejött, leginkább úgy jellemezhető, hogy egy igen szűk elit elképesztő erejű hatalmi összetartó erővel egy olyan globális pozíciót kíván fenntartani, amelyben állandóan zsarolhatja a fenti globális hatalmi központokat. A probléma azonban az, hogy a zsarolás öncéllá vált. Arról van ugyanis szó, hogy ha a zsarolás sikeres, és a nagyhatalmak „fizetnek”, tehát milliárd dollárokban mérhető anyagi „juttatásokban” részesítik az elitet, akkor ez előbb vagy utóbb kikerülhetetlenül áttöri a rendszer iszonyú szigorral és brutalitással védett olyan belső „válaszfalait”, amelyek a kapitalizmus formális felszínre törését megakadályozhatnák. Ami persze az elit és a rendszer eróziójához, majd spontán összeomlásához vezetne. Éppen ezért a maga szempontjából mindettől, vagyis önmaga felszámolásának rémétől logikusan megrettenő elitet mindez arra kényszeríti, hogy újra „harcias” pózt vegyen fel, s még brutálisabban zsaroljon, holott éppen az derül ki, hogy a zsarolásnak nem tud számára reális célja lenni. Tehát a zsaroló valójában nem tudja, nem meri, nem akarja átvenni a „váltságdíjat”, mert érzi, hogy az mint „mérgezett csokoládé” saját pusztulását okozná. Így aztán tovább zsarol, de mivel a váltságdíjat egyre kevésbé tudja, meri, akarja átvenni, így ez a stratégia a szó szoros értelmében a semmibe vezet.

A csapdából egyelőre elméletileg sem látszik kiút, pláne úgy nem, hogy az érintett nagyhatalmakat, mint eddig is, kizárólag a saját közvetlen cinikus érdekeik vezérlik.