Lovas IstvánTrump összeomlása

Az Oroszország elleni szankciók egyértelműen károsítják az Európai Unió, értsd elsősorban Németország érdekeit

Lovas István – 2017.08.04. 01:58 –

Donald Trump amerikai elnök eddigi, főként látszathatalmának utolsó kirakati maradványát is elfújta a szél, amikor szerdán teljes alázattal írta alá az amerikai törvényhozás két házában az észak-koreai rezsimet megszégyenítő arányban Oroszország, Irán és Észak-Korea ellen meghozott szankciókat.

Ami gyáva önmagára nézve is szégyenteljes aktus volt, hiszen ezzel külpolitikai vezető szerepét az amerikai alkotmánnyal ellentétben korlátozta, azaz azt alávetette a kongresszusnak, mint azt a Frankfurter Allgemeine Zeitung eme aktusáról írt beszámolójának adta címként így: „Trump hatalmának korlátozását alkotmányellenesnek nevezi”.

A világ még mindig legnagyobb szuperhatalmának feje tovább sorolta számos kifogását az általa aláírt szankciós törvényekkel szemben. Elmondta, hogy az amerikai kongresszusnak „nem szabad használnia e hibás törvénytervezetet arra, hogy akadályozza fontos munkánkat európai szövetségeseinkkel az ukrajnai konfliktus megoldására”.

Trump elnök rövid ideje tartó elnöklése hihetetlen negatív teljesítményt nyújtott: egyszerre tette magát szó szerint csimaszként utálttá a Clinton–Obama–Merkel oldalon, és ábrándultak ki belőle kerek e világon mindazok, akik valóságshow-s kinézete ellenére elhitték azt, amit a kampánybeszédeiben elmondott arról, hogy miként akar együttműködni, békés kapcsolatokat kialakítani Oroszországgal is, elsősorban az Iszlám Állam elleni harcot tartva szem előtt.

Ma az Egyesült Államok immár borzalmas képet nyújt. Azok szemében legalábbis, akik következtetéseit nem a nyugati fősodratú sajtóból, hanem a tényekből vonják le.

Itt van egy nagyhatalom, amely „A” napon arról beszél, ki ellen kell „megelőző” csapást végrehajtani, a „B” napon pedig arról, hogy mely ország ellen kell szankciókat hozni az amerikai hadiipari-biztonsági komplexum pénzesládáinak megtömése érdekében, hiszen e komplexum költségvetése az orosz GDP 70 százalékát teszi ki. Nem véletlen, hogy mennyi jut belőle az oldalcsatornákon az amerikai neokonoknak, akik legszívesebben holnap már megbombáznák Iránt, és egy újabb NATO-hadgyakorlatot rendeznének, ezúttal nem az orosz határ nyugati oldalán, hanem öt méterrel már orosz földön belül.

Mielőtt a szankciók ügyében Oroszországra térnénk, néhány szót kell ejteni az Irán és Észak-Korea által képviselt „fenyegetésről”.

Több mint tíz éve hizlalt neokon közhely, hogy Irán az egész világra és Izraelre nézve is végveszélyt jelent. Holott egy olyan országról van szó, ahol az ország legfőbb szellemi vezetője mondta ki a mindenki által ott halálosan komolyan vett fatvát az atomfegyverekre. Ki hiszi el a neokon papagájkóruson kívül, hogy egy atomfegyverrel nem rendelkező ország egyetlen pillanatig is arra gondolna, „megsemmisít” egy olyan országot, amelynek több száz atomtöltete van, vagy netán az Egyesült Államokat, amely atomarzenálja töredékéből percek alatt tenné Perzsiát örökre atomtemetővé.

Észak-Korea sem egyszerű ügy. Vajon mit szólna az Egyesült Államok, ha az arizonai–mexikói határon hetvenezer észak-koreai katona állomásozna, és akkor még szó se essék ezen országra irányuló atomtöltetű rakétákról. Igen, Észak-Korea nemrégiben valóban kilőtt egy interkontinentális ballisztikus rakétát, de arról nagyon megoszlanak a szakértői vélemények, hogy Phenjan képes lenne-e pár tucat atomrobbanó fejét annyira miniatürizálni, hogy abból egyet-egyet felszereljen egy ilyen rakétára.

Az Oroszország elleni szankciók egyértelműen károsítják az Európai Unió, értsd elsősorban Németország érdekeit, amelynek meglehet, le kell állnia az Északi Áramlat 2-es földgázvezeték-projekttel, amely orosz földgázt vitt volna Németországba Ukrajna és Lengyelország megkerülésével, ugyanis az abban részt vevő európai cégeket az amerikai szankciók telibe találnák. Amit az EU és Németország is a nemzetközi joggal ellentétesnek tekint, mivel a szankciók extraterritoriális hatályúak.

Brüsszel, Berlin és Bécs is ellenintézkedéseket helyezett kilátásba, és napok óta fokozódik a félelem, hogy az Atlanti-óceán mindkét hivatalos oldalán az Ukrajna és a Krím félsziget ügyében agyonimádott egységet ez most megtöri. Ami, hogy ürömünkbe jó adag öröm is vegyüljön, a szankciókat kézzel-lábbal „nyomó” neokonok köreiben rémületet okozna.

Trumpnak az ígért béke helyett meghunyászkodó magatartásával sikerült elültetnie az Obama-korszaknál is nagyobb viszály magvait.

Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök szerdán Facebook-oldalára hosszabb bejegyzést tett az amerikai szankciók ügyében. Azt írta, ezzel Washington szétverte azon reményeket, hogy a kapcsolatok az új amerikai vezetéssel javulni fognak. Kifejtette, az ilyen nyomáskísérlet nem fogja Oroszország politikai irányvonalát megváltoztatni, és hazájának jogában áll ellenintézkedéseket életbe léptetni. Hangsúlyozta, a Trump-kormány bebizonyította, totálisan tehetetlen és megalázó módon kellett átadnia kormányzói hatalmát a kongresszusnak.

Kérdés persze, hogy akár Oroszországnak, akár az Európai Uniónak milyen lehetőségei vannak az Egyesült Államoknak valóban fájó ellenlépések megtételére. Egy ismert nemzetközi jogász a Deutsche Wirtschafts Nachrichten nevű független német hírportálnak tegnap úgy nyilatkozott, hogy a kérdés roppant összetett, és meglehet, az Európai Uniónak korlátozottak a lehetőségei az ellenlépések megvalósításában. Az egyik kérdés ugyanis az, hogy az amerikai szankcionálók helyesen hivatkoztak-e például a Krím félsziget „megszállására” akkor, amikor ott népszavazás döntött az Oroszországhoz való visszatérésről.

Nem beszélve arról, hogy az európai és orosz állami vállalatok együttműködése is sokkal kiterjedtebb, mint amit „szabad szemmel” látni lehet.

A Reuters brit hírügynökség derítette ki például épp a héten, hogy a norvég állami Statoil konszern technológiailag segíti az orosz állami Rosznyeft vállalatot abban, hogy frakkolással nyerjen ki olajat mészkőből.

Legyen bárhogyan is, a világ valamennyi politikai vezetője most már levonhatja a következtetést, ezzel az emberrel – az amerikai elnökkel – még találkozni sem érdemes. Összemosolyogja magát Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, majd hátba döfi azt a két országot, amelyik folyamatosan a politikai és kereskedelmi kapcsolatok bővítéséről, együttműködésről és mindarról beszél, ami a háborús héjákon kívül jót jelent a világ népeinek.