Latin-amerikai dominó

Abban az országban, amely 1935-ben Dél-Amerika legmagasabb életszínvonalát nyújtotta lakóinak, és ahol a világ egyik legnagyobb olajkészletét rejti a föld mélye. Valahol az Ellenállás tüntetőinek első soraiban egy fiatalember a venezuelai zászló piros, kék és sárga színeibe öltözve hegedűn játszik, miközben feje felett repkednek a könnygázgránátok és a házi robbanóeszközök. A tüntetők között jól ismert Wuilly Arteagát talán Szarajevó csellistája, Vedran Smailoviç ihlette meg, és még a kórházból, bekötözött arccal is biztatta a Nicolás Maduro ellen tüntetőket.

Kis-Velence, azaz Venezuela megtapasztalta, milyen az, ha egy vezető populista ígéretekkel szocializmusnak álcázott diktatúrát épít: ma már ételhez és vízhez jutni sem könnyű az egykor nagy lehetőségeket rejtő országban. Persze Hugo Chávez idején még kisebbek voltak a gondok, és nem is buktak ki annyira, de már ott rejtőztek a mélyben. Az viszont biztos, hogy Chávez jobban értett a beszédekhez, mint az utódválasztáshoz: Maduro elnök évek óta nem tudja kezelni az örökbe kapott és a hatalomra kerülése óta keletkezett gondokat. A venezuelai társadalom egy része pedig, látva, hogy buszsofőrjük a szakadék felé kormányozza őket, tiszta víz híján „nagyot kortyolt” a Molotov-koktélból.

Már jó ideje tartanak a tüntetések, és egyik fél sem enged: az ellenzék diktátort, a kormány terroristákat kiáltva ragaszkodik igazához. Bár talán alátámasztja a rendszer demokratikusságát vitatók aggodalmait, hogy ma Venezuelában ellenzéknek hívják a parlamenti többséggel rendelkező frakciót. Nagy kérdés, hogy mit lép majd a hadsereg. Venezuelában 1958-tól az ejtőernyőstiszt Hugo Chávez hatalomra kerüléséig a hadsereg nagyrészt kimaradt a politikából, és ez tette lehetővé a kontinensen ritka, hosszú demokratikus időszakot. Kísérletek persze voltak: 1992-ben például Chávez vezetésével, 2002-ben pedig ellene szerveztek puccsot katonatisztek. Úgy tűnik, a katonaság egyelőre Maduro mellett áll, de általában nem a hadsereg vezetői hajtották végre a korábbi latin-amerikai puccskísérleteket, és a fiatalabb tisztek bármikor átállhatnak a felkelők oldalára, vagy egyenesen magukhoz ragadhatják a hatalmat. Ha pedig polgárháborúig fajulna a feszültség, akkor még egyértelműbb a hadsereg és a nagyhatalmak esetleges beavatkozásának fontossága a végkimenetel szempontjából.

Az viszont biztos, hogy a helyzet tarthatatlan: Maduro vagy megy, vagy reformokat hajt végre, és mindkét eset gyökeresen megváltoztatja a térséget. Ha Venezuela „elesik” vagy letér az eddigi útról, az a Caracas gazdasági és politikai támogatásától függő forradalmi Kuba és Raúl Castro sorsát is megpecsételi, és Evo Morales Bolíviája is elveszítheti legfontosabb szövetségesét. Az már csak hab a tortán, hogy Bolívia gazdagabb keleti fele régóta szeretné Morales leváltását vagy a gazdasági autonómia elérését, és ha Venezuelában Maduro elbukik, abból könnyen ötletet meríthetnek.

A harc mindennap zajlik a venezuelai utcákon, és még nem tudni, hogy a caracasi hegedűs és társai elhúzzák-e Maduro nótáját, vagy végül az elnök kerekedik felül, de az biztos, hogy változások jönnek Latin-Amerikában. Ha pedig Venezuelában „kavicsot dobnak a tóba”, az az egész térségben hullámokat vet, dominóeffektust indíthat be, és magával sodorhatja Kubát és talán Bolíviát is, de mindenképpen alapjaiban rázza majd meg az utópiáját összeomlani látó latin-amerikai baloldalt.