Mit forral a forradalom?

Július 14-én Franciaországban, és szerte a világban megemlékeztek a francia forradalom évfordulójáról. A forradalom mint kifejezés a nyugati társadalmak szóhasználatában alapvetően pozitív jelentéstartalmú fogalom. A nyugatias modernitást uraló elbeszélési mód szerint amikor a fennálló „elnyomó” rend olyan módon és mértékben válik alkalmatlanná az adott emberi közösség önújrateremtési folyamatainak vezérlésére, hogy már elviselhetetlen feszültségek alakulnak ki, akkor a tömegek elemi erejű nyomása egyszerűen elsöpri a fennálló rendszert, és ezt a radikális és persze a „felszabadulás” irányába mutató folyamatot szokás forradalomnak nevezni.

Az ilyen meghatározásokkal azonban nem nagyon lehet mit kezdeni, hisz csupán a lényegre nem tudnak és nem is akarnak reflektálni. Az „elnyomás” és „felszabadulás” ugyanis jellegzetesen olyan fogalmak, amelyeket a modernitást uraló létértelmezési logika evidenciának tekint ugyan, ám a legfőbb kérdés éppen az, hogy vajon milyen módon hozzuk létre azt az egységes értelmezési keretet, ahol e fogalmak megalkothatók. A forradalom szó a magyarban arra utal, hogy egy társadalom általános állapota olyan módon „forrósodik” fel, hogy „halmazállapot-változás” megy végbe, egyfajta más minőségbe való átcsapás, átfordulás.

A magyar szó megfelelője a latinban a revolutio, amely eredetileg csillagászati kifejezés, és az égitestek forgását, „körbefordulását” jelenti. A revolutio szóban a volvere a gördülést, a „re” előtag pedig az ismétlődést, a folyamat gyorsan pergő mivoltát írja le. A revolver szó például egy ilyen forgótáras fegyverre utal. A szó mélyebb szerkezetét elemezve valójában az elméleti fizika által öngerjesztő örvénylésnek nevezett folyamatot azonosíthatjuk be a forradalom szóban.

Ezekben az esetekben egy komplex rendszerben olyan folyamatok indulnak el, amelyek megfékezhetetlenek, sőt saját magukat gyorsítják fel mértéktelenül, egészen a komplex rendszer önmegsemmisítéséig. Erre mondják azt, hogy a „forradalom felfalja saját gyermekeit”. A kozmológiában a közvetlenül ugyan soha nem detektálható, ám közvetett módon már pontosan megragadható „fekete lyuk” az anyag minden határon túlnövő sűrűsödése, önmagába roskadása, a körülötte lévő tér tökéletes és végleges/végzetes börtönné zárulása mesél minderről. Hasonló logikájú folyamat a maghasadások öngerjesztő sokszorozódása, vagyis láncreakciója a legszörnyűbb fegyverben, az atombombában. Az atombomba az első egymilliomod másodperc során ugyanis „öngyilkosságot” követ el. Amit az atombomba pusztításaként ismerünk, az valójában nem más, mint ennek az öngyilkosságnak a „járulékos” következménye.

A természeti folyamatok egyik legpusztítóbb jelensége, a lavina, szintén ezt az öngerjesztő katasztrófát jeleníti meg. Az élőlények testében burjánzó rákos daganat és főként annak végzetes áttéte ugyanennek a fékeveszett folyamatnak a drámai képét mutatja fel. Vagy hogy egészen konkrét és aktuális példát említsünk, a tőzsdei folyamatok hisztérikus mozgásai, az árfolyam-növekedések, majd hirtelen összeomlások szintén e folyamatok analógiái. A rendszerelmélet stabil rendszernek nevezi azokat a szisztémákat, amelyeket hogyha külső erő ér, akkor a rendszer belső természetéből adódóan elkezdődik azoknak az ellenerőknek a működése, amelyek lecsillapítják, majd kioltják a külső erő hatásait, és a rendszer újra stabil, egyensúlyi állapotba kerül.

Az instabil, vagy más néven gerjeszthető rendszereknek azonban egészen más természetük van. A külső hatás nyomán ugyanis bennük olyan öngerjesztő örvénylések kezdődnek, hogy a belső „ellenerők” nemcsak hogy nem fékezik le a külső energiát, hanem éppen ellenkezőleg, végzetesen felerősítik azt.

A francia forradalomnak nevezett jelenséghalmaz talán minden más ilyen öngerjesztő örvénylésnél brutálisabban mutatja be ezt a folyamatot, és teszi mindezt elsősorban az ott megszülető globális véleményhatalmi terror eszkalációján keresztül, amit a szerencsétlen sorsú királyné példája ír le a legpontosabban. A média véleményhatalmának óriási, mondhatni, döntő szerepe volt a verbális erőszak folyamatos sulykolásában. Ennek egyik korai megjelenése volt a bűnbakképzés, illetve az ehhez kapcsolódó lejárató mitológia. Mivel ezekben a folyamatokban az ember legősibb ösztönei mozdulnak meg, így logikus, hogy a támadás a létfenntartás és fajfenntartás körüli ösztönvilágot célozta meg. A rendszer „beüzemelésének” klasszikus célpontja tehát a királyné, Marie-Antoinette. Az 1783-tól a királynő 1793-as lefejezéséig évente új kiadásban megjelenő „Essais Historique sur la vie de Marie-Antoi-nette” című, hatalmas példányszámban terjedő pornográf mű a szexuális démonológia történelmi prototípusává válik. A királyné perverz szexuális szörnyetegként jelenik meg, aki esztelen pazarlásával, az államháztartást szétzüllesztve, mély válságba taszította az országot.

Ma már tudjuk, hogy ebből ugyan egy szó sem volt igaz, a méreggel dúsan átitatott közbeszédben mégis evidens volt mindenki számára, hogy így van, és ez önmagában is hozzájárult a királyság intézményének gyors eróziójához. Talán nem olyan nehéz felfedezni azokat a párhuzamokat, amelyek jelzik, hogy e pusztító mechanizmusok ma sokkal veszélyesebbek, mint akkoriban voltak. Pedig a verbális erőszak cinikusan gerjesztett eszkalációja akkor is közel kétmillió francia erőszakos halálához vezetett, tökéletesen értelmetlenül és feleslegesen.

Ünneplés helyett talán erről is el lehetne töprengeni.