Boros ImreHáborúk gazdaságtana

Az emberiség története szorosan összefügg az egymás ellen folytatott háborúkkal

Boros Imre – 2017.07.17. 01:16 –

Tudva tudták a felek, hogy a háborúnál a megegyezés mindig gyümölcsözőbb, mégis újra és újra ismétlődtek a háborúk, pedig még a nyertes fél is sokat veszített (minimum sok életet). A történelem kezdeti szakaszaiban az ilyen konfliktusrendezés nyilvánvalóan a fizikai életterek (termőföldek, vízvételi lehetőségek) kiszélesítéséről szólt, arról, hogy egy közösség biztosítsa magának a túléléséhez szükséges feltételeket.

A konfliktusok lezárása is ezt tükrözte, a legyőzöttek alávetett helyzetbe kerültek, soraikból kerültek ki a rabszolgák, később a legyőzött fejedelmet a győztesek hosszas sarc fizetésére kötelezték stb. A konfliktusokban részt vevők relatíve kis létszámúak voltak, a hadviselők egymás élő erejét (főként a civil lakosságot) nem mészárolták céltalanul, legfeljebb javaiktól fosztották meg.

A pénznek a mindennapi életben való megjelenése azonban a hadi gondolkodásban is döntő változásokat hozott. Az érdekérvényesítés katonai eszközeinek meghosszabbítása is lehetségessé vált azáltal, hogy a hadakozók kiegészíthették forrásaikat kölcsönvett pénzzel is. Ezt már a középkorban is gyakran megtették. Írásos dokumentumai maradtak fenn annak, hogy a német császári cím megszerzéséért kölcsönzött milliók fejében a Fuggerek bizony számon kérték ígéretüket az uralkodón.

Hazai példával élve Zsigmond királyunkat említhetjük (természetesen nem egyedi volt az eset), amikor háborús időkben súlyos pénzzavarban volt, kölcsönt vett fel és ennek fejében zálogba adott néhány felvidéki vármegyét. Vélhetően a záloghitelt nem fizette meg, mert a vármegyék csak évszázadokkal később kerültek vissza a koronához.

A felszínen a háborúk változatlanul a felek konfliktusáról szóltak, de a megvilágítatlan háttérben mindig ott volt már a pénzkölcsönző érdeke is. A pénzt mindig drágán adta, de aki felvette, ezzel kevésbé törődött, mert a győzelemben bízott és az ezzel járó kompenzációs lehetőségben. A pénzkölcsönzőnek ügyfele katonai bukása esetén is legalább a zálog megmaradt, amelyből ki tudta követelését elégíteni. Lassacskán a pénzkölcsönzők lettek a háborúk fő érdekeltjei, fejedelmeket mozgattak, tőkéjük jobb megtérülése érdekében. Modern szóhasználattal élve korlátok közé szorították a szuverenitást.

A polgáriaknak nevezett forradalmak (angol és francia) új lendületet adtak a pénzkölcsönzésnek. Már nem volt nagyon szükség (sőt egyáltalán nem) a szuverén hatalomra, történetesen a királyokra, akik időről időre azonban hivatkoztak is hatalmukra, és annak érvényt is szereztek még a pénzkölcsönzőkkel szemben is. Szép Fülöp francia király inkább máglyára küldte (1307) törlesztés helyett a pénzhez roppant módon értő és kölcsönző templomos lovagokat. Ezt tették az állami szuverenitást megtestesítő királyaikkal az angol és francia polgári forradalmárok is, I. Károly angol és XVI. Lajos francia királynak is hóhérbárd alá kellett hajtania a fejét.

A királyság helyett feltalálták és a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében általánossá kívánták tenni a „népfelség” elvét, és ennek megfelelően a köztársasági formát, ahol a nem tetsző első vezetőknek limitált a hatalmuk és a hivatali idejük. Időközben a pénzkölcsönzők is versenyre keltek egymással a zaftosabb szuverén (állami) kölcsönadósokért. Már a francia forradalom előkészítésében sem vétlen, hogy a Franciaországból vallási okokból menekült protestánsok (hugenották) és a Svájcban tetemes vagyonra szert tévő bankárok jó lehetőséget láttak a felívelő Bonaparte Napóleonban és elképzeléseiben távlati pénzfialtatási terveik megvalósításához.

Azzal, hogy 1800-ban hozzásegítették az önálló francia bankintézmény (Banque de France) megalapításához, a másfél évtizedes hódító diadalmenet fedezetét biztosítottak számára. Az ellenérdekű feleknél, akik részben még örökletes monarchiákban éltek (Ausztria, Oroszország, Poroszország) más pénzkölcsönzők (főként a kiterjedt Rothschild család) örülhetett a pénzkölcsönzéssel járó gazdagodási lehetőségeknek. Nem legenda, hogy Rothschild még abból is nagy vagyont csinált, hogy korábban értesült a waterlooi csata kimeneteléről, mint az angol befektetők, akik finanszírozták az angol államot és jócskán buktak az álhíren, hogy Napóleon ismét győzött.

A Szent Szövetség megkötése után (1815) nyilvánvalóvá vált a pénzkölcsönzői érdek az örökletes uralkodói hatalmaknak népfelségre épülő „csereszabatos” államalakulatokra történő átváltása. (Oroszországot annak ellenére szakították el súlyos háborús vereség után „reformokra” juttatott tőkékkel szentszövetségi partnerei mellől, hogy 1853-ban rá döntő katonai vereséget mértek a krími háborúban.) Talán az sem véletlen, hogy a Monarchia és Szerbia háborús konfliktusa kapcsán éppen Oroszország mozgósított először, ami „beindította” az első világháborút. Enélkül a szerb konfliktus maradhatott volna a szokásos balkáni háborúk sorában. Az első világháború befejezése pedig már kristálytisztán mutatja a pénzügyi modell minden jellegzetességét.

Még 1913-ban megalapítják a magánbankokként működő Federal Reserve Systemet az Egyesült Államokban, amely a háború kitörésekor fűnek-fának tartozó adósország volt, de a háborút úgy fejezte be, hogy minden hadviselő fél közvetlenül vagy közvetve neki tartozott. Azóta a pénzmadzag egy magánbankokból álló rendszer kezében van. A Párizs környéki békék nem szolgáltak mást, mint hogy létrejöjjön az a helyzet, hogy hiteleit mindenki vissza tudja fizetni (főként Franciaország nyögött adóssághegyek és romhalmazok alatt 1918-ban). Németországot vállalhatatlan jóvátételre kötelezték (harminchárommilliárd dollárra, amikor a német GDP csak tizenkét-tizenhárom milliárd dollár volt), hazánkat megfosztották területe kétharmad részétől, magyar nyelvű népessége egyharmadától, hogy a kisantant-tagok fizetni tudjanak a korábban nekik hitelező franciáknak.

A húrt azonban túlfeszítették, a vesztesek, főleg Németország, de a rendszerből kiszakadt Oroszország is új pénzügyi utakra lépett, leszakadt a jól kigondolt pénzügyi magánmadzagról, és autonóm pénzt teremtett, amivel mindkét hatalom hamarosan ismét világpolitikai tényező lett. Egy rövid ideig még egymásrautaltságukat is felismerték, de ismét győzött a hideg, mérnökien pontos fiskális számítás, ami a második világháborúhoz vezetett.

A háborút követő Bretton Woods-i megállapodás és ennek fejleményei napjainkig arról szólnak, hogy a pénzgazdaság végképp az események fölé nőtt, és anélkül, hogy a permanens háborúkból kellene a hasznot húzni. Kisebb, helyi jellegű háborúkra fegyverzetek kipróbálása és a folyamatos feszültségkeltés miatt van csupán szükség. A tömegpusztító fegyverek ugyanis már konkrét veszélyt jelentenek a pénzgazdaság szereplőire is. Sikerült ugyanis a pénzt (dollár és az euró) végleg minden szuverén ellenőrzés alól kivonni, kormányokat, politikai pártokat a pénzkölcsönzők szándékainak kiszolgálóivá tenni.

Ez sokáig simán ment a demokráciákban bevett parlamentarizmus kereteiben, manapság inkább „civilesítik” a nyomásgyakorlást, ahol nem működnek nekik kedvező módon parlamenti keretek. A migránsüzlet is a szükséges és elégségesnek ítélt zavarkeltés része. Mindezekkel a módszerekkel sikeres a tőke megtérülése, ha a kormányok háborúk és fizikai pusztítás nélkül is gigantikus összegeket vesznek fel hitelbe. Komolyan a hitelezők sem gondolnak a visszafizetésre, „szerényen” beérik azzal, ha folyamatosan fizetik a kamatokat, vagy ha ez nem megy, átengedik részükre vagyontárgyaikat. Így folyik manapság a háború, jórészt fegyverropogás nélkül.