Szerencsés KárolySörbojkott és púderrazzia

Hiába minden, úgy tűnik, mégiscsak igaza lehet a mondásnak: a történelem a politika szolgálólánya

Szerencsés Károly – 2017.07.15. 02:46 –

Azzal nem is lenne baj, hogy egyes történelmi személyiségek, események, korszakok megítélése eltérő, de azzal már igen, hogy boldog-boldogtalan véleményt formál, analógiákat, érveket keres a történelemben, hogy mai rögeszméit alátámassza. Most a „Horthy-korszak” van terítéken.

Ennek ismeretéhez tudni kellene, hogy 1921 márciusában, amikor a zsugorított Magyarország szó szerint élet-halál harcát vívta a fennmaradásért, nemcsak az elképesztő infláció vagy IV. Károly váratlan budapesti megjelenése borzolta a kedélyeket, hanem a „sörbojkott” is! Az történt ugyanis, hogy március 7-én duplájára emelték a sör árát, emiatt a kávéházak és vendéglők tulajdonosai bojkottálták a nemes ital forgalmazását. Közben a spanyol miniszterelnököt Madridban a nyílt utcán agyonlőtték, a franciák elfoglalták Düsseldorfot és Duisburgot, mondván, hogy „Erőszakkal kinyitjuk a németek pénztárcáját.” E problémák közül egyiket sem sikerült gyorsan és megnyugtatóan rendezni, csak a sör kérdését. A bojkott sikeres volt, március 25-én a sör árát leszállították, így a vendéglőkben újra lehetett kapni a folyékony kenyérből. Kevéssé volt sikeres egy másik akció, a szociáldemokrata párt választási bojkottja egy évvel korábban, de nem vesztettünk rajta sokat. Ebből is látszik, hogy bojkottal csak igazán fontos ügyeket lehet megoldani.

Ugyancsak 1921-ben történt, hogy az időközben életbe lépett trianoni békeszerződés értelmében a szerbeknek ki kellett vonulniuk Pécsről, Újszegedről és negyvennégy másik baranyai községből. Előzőleg ott egy kis csoport kikiáltotta a Baranya-Baja Szerb-Magyar Köztársaságot, a délszláv állam „katonai védnökségével”. Nem kisebb „személyiség” ügyködött ezen, mint Linder Béla, minden idők legostobább magyar hadügyminisztere vagy inkább legaljasabb ügynöke. Meg is választották itt „polgármesternek” szocialista színekben, igaz, más párt nem indult. Ez egy haladó szocialista hagyomány. Hogy Pécs és környéke visszakerült Magyarországhoz, a békeszerződés aláírásának következménye volt. Miképpen az is, hogy a románok kiürítették a Tiszántúl egy részét. A trianoni békeszerződés 210. cikke alapján azonban a magyar kormány a francia Cognac város tiltakozására kénytelen volt betiltani konyak név használatát az itthon gyártott hasonló párlatokra. Maradt a brandy. Ez utóbbit még el tudtuk volna viselni a diktátumból.
Néhány évvel később, 1927-ben nagy feltűnést keltett Lord Rothermere cikke a Daily Mailben „Magyarország helye a nap alatt” címmel. A lord még ebben az évben százezer pengőt adott magyar menekültek támogatására. Később szobrot és festményt is ajándékozott a nemzetnek. Széles körben el is terjedt az országban, hogy vagy ő, vagy esetleg a fia alkalmas lenne a magyar trón betöltésére is. Mindenesetre ilyen olcsón talán senki nem juthatott volna még trónra Magyarországon. Viszont az sem kizárt, hogy jól jártunk volna I. Harold királlyal vagy 1940-ben bekövetkezett halála után I. (Sármos) Esmonddal.

Aztán a gazdasági világválság kitörése után Bethlen István miniszterelnök – miután járt az olasz és a brit uralkodónál, Genfben, Berlinben és Párizsban – aggódó párttársainak ezt mondhatta: „Nem vagyunk vénasszonyok, nem kell kétségbeesni.” Aztán (1931. július 14-én) háromnapos bankzárlatot rendelt el. Veszélybe került az emberek megtakarítása, már akinek volt ilyen. Ezért is felemelő, hogy másnap Endresz György és Magyar Sándor felszállt a Justice for Hungary nevű repülőgéppel, hogy világrekorddal Amerikából az „összeomló” Budapestig repüljenek. Igaz, nem a Lipótvárosba siettek, ahol a Magyar Tőzsde épülete állott. Kis híján sikerült is a terv. Felcsút határában azonban kénytelenek voltak leszállni. Később Endresz lezuhant ugyanezzel a géppel Rómában. Mussolini a roncsot meglátva a magyar nemzetnek ajándékozta a „Guztizia per l’Ungheria” nevű gépet. Majdnem ezzel egy időben találták meg Charles Lindberghnek, az első óceánrepülőnek elrabolt kisfiát, holtan.

Olyan furcsa eset is megtörtént a korszakban, hogy gróf Tisza István unokája, József nem fogadott el egy háromezer holdas birtokot, mert az örökhagyó kikötötte, hogy viselnie kellene a Bölöni nevet. Ekkortájt állították fel a Parlament mellett a nagyapja szobrát, mégis csak furcsa lett volna a néhai miniszterelnök unokájának Bölöniként részt venni a koszorúzásokon. Így a tekintélyes birtok jobb helyre került, a Nemzeti Színházra szállt. (Az egykori miniszterelnök fiát szintén Istvánnak hívták, és döbbenetes, hogy meggyilkolt apját mindössze öt nappal élte túl.)

A korszakban hosszú per végén bírósági ítélettel elkobozták gróf Károlyi Mihály birtokait. Komoly értékről volt szó, hatvanezer hold földbirtokról, szénbányáról, palotákról. Ezt aztán a Nemzeti Közművelődési Alapítvány létrehozására használták fel, amely egyik forrása lett a Klebelsberg Kunó által irányított oktatási és tudományos fejlesztéseknek, ösztöndíjprogramoknak. Ennek eredményei közismertek, mégsem lehet úgy összefoglalni őket, mint Szent-Györgyi Albert tette saját kutatásairól beszámolva első szegedi előadásán: „2000 kg paprika = 1 kg C-vitamin.”

A korszak elején szükség volt vagyonadóra is. Ezt a bankbetétekre, értékpapírokra, ingatlanokra, földekre vetették ki. Az ötletgazda Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter volt, aki ezt a vagyondézsmát a „legszebb szimfóniájának” nevezte. Nem lett népszerű ember, főként miután 1926-ban beköltözött a Gellért-hegy reprezentatív vörös téglás villájába, amely ma is meghatározza a hegy északi lankáinak látképét. A harmincas évek végén, 1938-ban is volt egy vagyonadó. Márciusban hirdette meg a kormány, amikor Németország a szomszédunkká vált. Meglepő ötlettel nem a széles néptömegeket adóztatták meg, hanem a nagyvagyonokat, főleg a nagytőkét. És a gyárosok nem is nagyon húzódoztak, mert tudták, hogy a megrendeléseket úgyis ők kapják. Egyre többször használt érv lett azonban még a parlamentben is: „Vigyázzanak, Hitler már Bécsben van!”

A korszakban még voltak „púderrazziák” az iskolákban. A lányoknak tilos volt különböző „szépítőszereket” használniuk. Ebből megrovás, esetleg kicsapás is lehetett. A húszas évek végén az egyik Józsefvárosi intézményben Szalai Lauránál találtak púdert, talán rúzst és szemfestéket is. Az iskola ugyan nem volt koedukált, de a Bezerédj utca a Tisza Kálmán térig annál inkább. Talán várta is egy epekedő szempár valahol egy kapualjban Laurát. A „razzia” viszont nem várt eredménnyel zárult. A lány kiugrott az iskolaablakon és meghalt. Akkoriban lett Miss Európa a húszéves Simon Erzsébet, vagyis Böske, egy keszthelyi orvos lánya. Éljenző tömeg várta a Nyugati pályaudvaron, aztán dúsgazdag férj. A „trófeafeleség” már akkor is ismert kifejezés volt.

Ebben a korszakban terjedt el Magyarországról az a kép, hogy az öngyilkosok országa. Megerősítette ezt Seres Rezső és Jávor László híres dala, a „Szomorú vasárnap” is. Sokféle eset volt és tényleg sok. Egy cirkuszigazgató hajóról súlyokkal a zsebében ugrott a Dunába. Egy volt színházigazgató beretvával elvágta a nyakát. Osváth Ernő, a Nyugat szerkesztője lánya halálos ágyánál lőtte agyon magát. Egy elkeseredett órás a vonat elé vetette magát. Több bankár megmérgezte magát. Egy gyár vezérigazgató-helyettese a kötél mellett döntött. Juhász Gyula és József Attila sem látott más utat, majd végül maga Seres Rezső sem, de már egy egészen más korszakban.

Fontos-e tudni a sörbojkottról, púderrazziáról, Cognac és Trianon viszonyáról, I. Harold lelkes híveiről, a zsebébe súlyokat helyező cirkuszigazgatóról, a szimfóniáról álmodó pénzügyminiszterről, Simon Böskéről vagy éppen Seres Rezsőről. Tisza István önérzetes unokájáról, Hegedüs pénzügyminiszter villájáról, özvegy Bölöniné hagyatékáról? Vagy elegendő a törvényeket, kormányokat, statisztikákat, gazdasági mutatókat, a társadalmi mozgásokat, a magas kultúra teljesítményeit ismerni? Vajon az összefüggések megismeréséhez, egy korszak valódi arcának megismeréséhez nem jutunk közelebb Endresz György vagy Szalai Laura sorsa által is? S a masszív rögeszméket nem lazítják a jelentéktelennek tűnő részletek? A választ az Olvasóra bízom.