Faggyas SándorA Bastille napja

A Bastille egy ósdi állami börtön volt, amelyet már az 1770-es években le akartak bontani, s ahol 1789 júliusában mindössze hét rabot őriztek, ráadásul egyiküket sem politikai okból

Faggyas Sándor – 2017.07.14. 00:38 –

Ha én francia polgár volnék, most már őszintén bevallanám – legalább önmagamnak –, hogy nem nagyon értem, mit is ünneplünk szent nemzeti ünnepünkön, július 14-én. Jó, jó, már az általános iskolában megtanultuk, hogy 1789-ben ezen a napon ostromolták meg, foglalták el és rombolták le felvilágosult forradalmár elődeink a reakciós királyi zsarnokság legfőbb szimbólumát, a Bastille nevű, Párizs közepén álló hírhedt börtönerődöt. Ez az esemény lett a dicsőséges francia forradalom kezdete, amit már egy év múlva megünnepeltek, bár csak mintegy száz év múlva lett Franciaország hivatalos nemzeti ünnepe.

Mégsem egészen értem, hogy miért volt ez olyan, a későbbi nagy katonai győzelmek fényét is elhomályosító dicső tett, hogy eleinknek nemzeti ünneppé kellett emelniük. Hiszen a Bastille csupán egy ósdi állami börtön volt, amelyet már az 1770-es években le akartak bontani, s ahol 1789 júliusában mindösszesen hét rabot őriztek, ráadásul egyiküket sem politikai okból. A hét illetőből négy váltóhamisítás miatt került börtönbe, ketten sajnálatos módon elmebetegek voltak, egy bizonyos Gabriel-Charles-Joseph-Pau­lin-Hubert de Solages grófot pedig saját családja kérésére, szexuális perverziók miatt vetettek fogságba. Mit mondjak, egyikük sem volt egy Táncsics Mihály, akit 1848. március 15-én a magyar fiatal demokraták és liberális nemesek kiszabadítottak budai börtönéből.

De a mi párizsi felkelőink nem is a rabokat kiszabadítani mentek a Bastille-hoz, hanem mert megtudták, hogy a hadsereg az előző napon több száz hordó puskaport átszállított a börtönépületbe. Ez ugyanis olyan középkori eredetű erőd volt, amely nyolc ötemeletes toronyból állt, amelyeket egy hatvanhatszor harmincméteres, huszonnégy méter magas fal és huszonöt méter széles, vízzel teli várárok vett körül. Bár a börtönt csupán nyolcvan rokkant és harminc svájci gárdista védte a több tízezer felkelővel szemben, a masszív épület egy ideig állta a tömeg ostromát. Miután azonban három ágyút felállítottak az erőd kapujával szemben, a börtön parancsnoka leeresztette a kapuhidat és a nép beözönlött az épületbe, ahol megtalálták az áhított lőport, de a benyomulók a foglyokkal nem sokat törődtek. És ha akarták volna, akkor sem tudják lerombolni a Bastille-t – annak vaskos falait csak komoly építészeti szaktudással sikerült lebontani 1790 februárjára. Egy Pierre-Francois Palloy nevű, jó üzleti érzékkel megáldott építész vállalkozó irányította a bontási munkálatokat, s a termésköveket jó áron eladta, az ajtókból, zárakból, kulcsokból pedig emléktárgyakat, tintatartókat, tubákosszelencéket, levélnehezékeket, a papírokból kártyákat, legyezőket és táblaképeket készíttetett, a láncokból érméket kovácsoltatott. Valójában ő volt a Bastille bevételének legfőbb haszonélvezője – július 14-ét igazából az ő diadalának és ünnepének nevezhetnénk.

De a történelmi igazsághoz ragaszkodó, önérzetes franciaként azt is őszintén bevallanám, hogy nem csupán a Bastille-nap hamis mítoszával és pátoszával van bajom, amit minden évben díszpompás katonai parádéval ünneplünk meg köztársasági elnökünkkel az élen, a világ számos állam- és kormányfője részvételével. Könnyen lehet, hogy haladó, modern, „lendületben levő republikánus” – lásd Macron elnök úr La République En Marche nevű nagyszerű pártját –, rajongó polgártársaim a guillotine visszaállítását követelnék, ha kimondanám, hogy nekem bizony az egész, nagynak mondott francia forradalom problémás. És nemcsak azért, mert többször is figyelmesen elolvastam Edmund Burke brit liberális, majd konzervatív politikus és közéleti író Töprengések a franciaországi forradalomról című, 1790 végén megjelent híres-hírhedt könyvét. Igaz, Burke úr leplezetlen előítélettel és ellenszenvvel viseltetett a mi nagy forradalmunk iránt, s az idő tájt még a ködös Albionban is sokan őrültnek tartották, mert Franciaországban zsarnokságot jósolt, ahol szinte mindenki a szabadság, egyenlőség, testvériség győzelmét vélte látni. Mégis, mindenki mást megelőzve, alapjában véve helyesen mutatott rá, hogy a francia forradalom a királyi önkényuralom helyébe a köztársasági önkényuralmat állította, mégpedig a régi társadalmi, erkölcsi, politikai rend és intézmények teljes lerombolásával, a tulajdon, a törvények és a vallás/egyház elleni totális, kíméletlen, esztelen támadással.

A történelem sajnos nagyon hamar igazolta ezt a kellemetlen britet, aki elsőként jósolta meg, hogy a filozófiai ateizmus, a politikai fanatizmus és voluntarizmus, valamint a pénzügyi-üzleti spekuláció katyvasza együttesen idézi elő a terrort, a polgárháborút, a királygyilkosságot, a zsarnokságot (jakobinus diktatúra), majd a katonai önkényuralmat (Napóleon). Találóan idézte Rabaut de Saint-Étienne francia nemzetgyűlési képviselő, az 1791-es alkotmány egyik kidolgozója, később a Nemzeti Konvent girondista tagja (1793 végén lefejezték) egyik beszédét: „Franciaország minden intézménye a nép boldogtalanságát teszi teljessé; hogy boldoggá tegyük, meg kell újítani; át kell alakítani eszméit, törvényeit, szokásait; … meg kell változtatni az embereket, a dolgokat, a szavakat … mindent le kell rombolni, igen, mindent lerombolni, hogy aztán mindent újjáteremthessünk.”

Hát nem éppen így beszél az alig több mint húszmillió polgártársunk által májusban megválasztott köztársasági elnökünk és lendületben levő kollégái, propagandistái, fanatikus hívei, akik az ötödik köztársaságból mindent le akarnak rombolni, hogy aztán mindent újjáteremthessenek, s hogy egy franciátlanított, globalista, neoliberális Franciaország építhesse föl és vezethesse – a gazdaságilag erős, de politikailag gyenge, úgyszintén gyökértelen és arctalan Németországgal karöltve – az utópikus Európai Egyesült Államokat? Hogy az állítása szerint se nem bal, se nem jobb, „független”, „centrista”, „haladó” új elnökünk hogyan viszonyul a forradalmi hagyományainkhoz, azt már tavaly bejelentette, amikor demokratikus forradalmat ígért, és azt, hogy felszabadítja az energiákat, és egyesíteni szeretné a megosztott nemzetet.

Csak nehogy úgy járjunk vele, mint elődjével, Mitterrand szintén demokratikus és haladó elnök úrral, aki 1989-ben megkérdezte Francois Furet-t, a forradalom nem marxista történetírásának legjelentősebb személyiségét, hogyan képzeli el a bicentenárium megünneplését. Ő azt válaszolta, hogy kizárólag 1789 polgári, liberális, demokratikus eszméi és elvei vállalhatók, de az 1917-es bolsevik forradalom előképének tekintett 1793-as antiliberális, antidemokratikus, terrorista jakobinus diktatúra nem! A szocialista államfőnek ez nem tetszett, s olyan emberre bízta az ünnepségek megszervezését, aki egyszerre vállalta és méltatta 1789 és 1793 hagyományát. Az illető a trianoni kontár, Georges Clemenceau egyik munkatársának unokája volt, s radikális republikánus képviselőként azt hangoztatta: „Bármily viszontagságok, bonyodalmak, igazságtalanságok tarkították is a forradalmi évtizedet (1789–1799), örökségét egésznek kell tekintenünk: a francia forradalom megbonthatatlan egész!”

Hát, ha francia polgár volnék, ezért sem érezném túl jól magamat a mai nemzeti ünnepen. És az sem vigasztalna, hogy a terrorfenyegetettség miatt közel tizenegyezer rendőr és csendőr vigyáz az ünneplők biztonságára, ráadásul Trump elnök úr is átrándult Washingtonból, hogy elragadó, színes személyiségével emelje az ünnep fényét. Remélhetőleg Macron elnök úr ez alkalommal megajándékozza őt egy Pierre-Francois Palloy készíttette becses Bastille-szuvenírrel.