A szó legátfogóbb értelmében vett vagyon, és az azzal való gazdálkodás minden emberi közösség számára a legfőbb kérdések egyike tehát. Éppen ezért annyira elszomorító, hogy a magyar nemzet nevű emberi közösség az elmúlt évtizedek, de talán akár évszázadokat is mondhatnánk, nem a jó gazda gondosságával őrizte vagyonát, hisz többnyire nem gyarapította, hanem elherdálta azt. Éppen ennek tulajdonítható, hogy máig is feltáratlan gigantikus vagyonvesztések sorozataként is leírható az elmúlt évtizedek vagy inkább évszázadok magyar történelme.
Trianon következményeként például az ország és az ország népessége „fizikai testének” nagy része is kikerült a magyar nemzet nevű emberi közösség önújrateremtési folyamatainak hatóköréből. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek során lezajló eladósodás olyan hatalmas adósságtömeg felhalmozódásához vezetett, amit „negatív vagyonként” is felfoghatunk, így ez a máig sem pontosan feltárt folyamat is a nemzeti vagyongazdálkodás egy sötét és homályos fejezete, máig súlyos következményekkel járó tehertétele.
Különös egybeesés, hogy nagyjából ugyanebben az időszakban hihetetlen vagyonvesztés ment végbe a nemzet „fizikai testében” is, ami a világviszonylatban is példa nélküli egészségromlásban, vagyis az egészségvagyon lepusztulásában öltött testet. Nagyjából ettől az időtől kezdődően folyamatos vagyonvesztés megy végbe a „népesség-vagyonban” is, hisz az utóbbi közel negyven év során több mint egymillióval többen haltak meg Magyarországon, mint ahányan születtek.
Fájdalmas tény, hogy bár a rendszerváltozást megelőző években már létezett valamiféle nemzeti vagyonnyilvántartás, amit a Központi Statisztikai Hivatal minden évben közzé is tett évkönyveiben, ez a rendszerváltozással megszűnt. Pedig ennek éppen az ellenkezőjére lett volna szükség. Arra, hogy minden eddiginél átfogóbb, részletesebb és a legnagyobb nyilvánosság számára is elérhető vagyonnyilvántartás és vagyongazdálkodás kezdődjön el.
Mindezek miatt különösen üdvözlendő tehát, hogy a Magyar Nemzeti Bank olyan részletes összefoglalót jelentetett meg a közelmúltban, amelyből legalább a magyar lakosság tulajdonában lévő anyagi vagyonra vonatkozóan kaphatunk átfogó képet, ráadásul úgy, hogy mindezt európai és globális összehasonlításban is szemügyre vehetjük. Megtudjuk például a tanulmányból, hogy nemzeti számlák adatai alapján az Európai Unióban a háztartási szektor összesen több mint hatvanegyezermilliárd euró vagyonnal (a GDP 438 százaléka) rendelkezett 2014 végén, ebből a reáleszközök állománya közel harmincezer-, a pénzügyi eszközöké harmincegyezermilliárd eurót tett ki. A háztartások összes tartozása megközelítette a tízezermilliárd eurót, így a szektor nettó vagyona ötvenegyezermilliárd euró (a GDP 368 százaléka) volt 2014 végén.
A világ leggazdagabb országai egyikének számító, bár nem európai uniós tag Svájc esetében azt láthatjuk, hogy a háztartásokban felhalmozott összes vagyon értéke az egyéves GDP több mint hétszáz százalékát teszi ki. Mindez igazolja azt a logikus feltevést, hogy minél gazdagabb egy ország, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy vagyongyarapodása önmagát erősítő folyamattá válik. A nagyobb jövedelem nagyobb biztonságot, tudást, befolyást, következésképp nagyobb vagyonfelhalmozási képességet jelent, az egyre nagyobb vagyon pedig növeli a vagyongyarapodás gyorsításának a valószínűségét.
Nem meglepő tehát, hogy a közép- és kelet-európai országokban a lakossági vagyon mennyisége általában alig haladja meg a GDP kétszáz százalékát, ezen belül Magyarországon kétszázhatvan százalék. Hogy érthetőbb legyen, például Svájc egy főre eső GDP-je közel ötszöröse a román GDP-nek, ám ennél sokkal nagyobb az „elnyílás” a háztartási vagyonok esetében, hisz a közel ötször akkora GDP-ben meglévő különbséget tovább növeli, hogy Romániában a román GDP száznyolcvan százalékát kitevő vagyon van a háztartásokban, míg Svájcban az ottani ötször akkora GDP-hez mérten hétszázhúsz százalékos anyagi vagyon van a háztartásoknál. Míg tehát jövedelemben ötszörös, vagyonban nagyjából hússzoros a különbség a két ország háztartásai között. Az Európai Unió polgárainak átlagosan harmincnyolcmillió forintnyi vagyona volt 2014 végén, ami tizenkilencmillió forint pénzügyi eszköz s ugyancsak tizenkilencmillió forint tárgyi eszköz együtteséből állt össze. Emellett mindenkire hatmillió forintnyi tartozás jutott, így egy átlagos személy harminckétmillió forintnyi nettó vagyonnal rendelkezett. Ugyanekkor Japánban negyvenkét-, az Egyesült Államokban hatvannégy-, Ausztráliában hetvenhárom-, Svájcban pedig száztizennégymillió forint bruttó vagyon esett átlagosan minden lakosra.
Csehországon és Szlovénián kívül viszont nem találunk olyan kelet-európai országot, ahol az egy főre jutó bruttó háztartási vagyon meghaladná a tízmillió forintot. A nemzeti számlák adatai szerint 2014 végén Magyarországon minden személyre bruttó kilencmillió, nettó nyolcmillió forint vagyon jut. A pénzügyi és a nem pénzügyi eszközök átlagos értéke közel azonos volt. Minden magyar polgár átlagosan egymillió forint adóssággal rendelkezett, ami a legalacsonyabb érték Európában.
Összegezve tehát az előzőket, a Nyugat gazdag centrumaitól nem elsősorban a jövedelmekben, hanem sokkal inkább a vagyonokban meglévő gigantikus különbségek választanak el minket. Éppen ezért volna rendkívüli jelentősége annak, hogy megtanuljunk végre a jó gazda gondosságával gazdálkodni. Jobb későn, mint soha.
Trianon következményeként például az ország és az ország népessége „fizikai testének” nagy része is kikerült a magyar nemzet nevű emberi közösség önújrateremtési folyamatainak hatóköréből. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek során lezajló eladósodás olyan hatalmas adósságtömeg felhalmozódásához vezetett, amit „negatív vagyonként” is felfoghatunk, így ez a máig sem pontosan feltárt folyamat is a nemzeti vagyongazdálkodás egy sötét és homályos fejezete, máig súlyos következményekkel járó tehertétele.
Különös egybeesés, hogy nagyjából ugyanebben az időszakban hihetetlen vagyonvesztés ment végbe a nemzet „fizikai testében” is, ami a világviszonylatban is példa nélküli egészségromlásban, vagyis az egészségvagyon lepusztulásában öltött testet. Nagyjából ettől az időtől kezdődően folyamatos vagyonvesztés megy végbe a „népesség-vagyonban” is, hisz az utóbbi közel negyven év során több mint egymillióval többen haltak meg Magyarországon, mint ahányan születtek.
Fájdalmas tény, hogy bár a rendszerváltozást megelőző években már létezett valamiféle nemzeti vagyonnyilvántartás, amit a Központi Statisztikai Hivatal minden évben közzé is tett évkönyveiben, ez a rendszerváltozással megszűnt. Pedig ennek éppen az ellenkezőjére lett volna szükség. Arra, hogy minden eddiginél átfogóbb, részletesebb és a legnagyobb nyilvánosság számára is elérhető vagyonnyilvántartás és vagyongazdálkodás kezdődjön el.
Mindezek miatt különösen üdvözlendő tehát, hogy a Magyar Nemzeti Bank olyan részletes összefoglalót jelentetett meg a közelmúltban, amelyből legalább a magyar lakosság tulajdonában lévő anyagi vagyonra vonatkozóan kaphatunk átfogó képet, ráadásul úgy, hogy mindezt európai és globális összehasonlításban is szemügyre vehetjük. Megtudjuk például a tanulmányból, hogy nemzeti számlák adatai alapján az Európai Unióban a háztartási szektor összesen több mint hatvanegyezermilliárd euró vagyonnal (a GDP 438 százaléka) rendelkezett 2014 végén, ebből a reáleszközök állománya közel harmincezer-, a pénzügyi eszközöké harmincegyezermilliárd eurót tett ki. A háztartások összes tartozása megközelítette a tízezermilliárd eurót, így a szektor nettó vagyona ötvenegyezermilliárd euró (a GDP 368 százaléka) volt 2014 végén.
A világ leggazdagabb országai egyikének számító, bár nem európai uniós tag Svájc esetében azt láthatjuk, hogy a háztartásokban felhalmozott összes vagyon értéke az egyéves GDP több mint hétszáz százalékát teszi ki. Mindez igazolja azt a logikus feltevést, hogy minél gazdagabb egy ország, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy vagyongyarapodása önmagát erősítő folyamattá válik. A nagyobb jövedelem nagyobb biztonságot, tudást, befolyást, következésképp nagyobb vagyonfelhalmozási képességet jelent, az egyre nagyobb vagyon pedig növeli a vagyongyarapodás gyorsításának a valószínűségét.
Nem meglepő tehát, hogy a közép- és kelet-európai országokban a lakossági vagyon mennyisége általában alig haladja meg a GDP kétszáz százalékát, ezen belül Magyarországon kétszázhatvan százalék. Hogy érthetőbb legyen, például Svájc egy főre eső GDP-je közel ötszöröse a román GDP-nek, ám ennél sokkal nagyobb az „elnyílás” a háztartási vagyonok esetében, hisz a közel ötször akkora GDP-ben meglévő különbséget tovább növeli, hogy Romániában a román GDP száznyolcvan százalékát kitevő vagyon van a háztartásokban, míg Svájcban az ottani ötször akkora GDP-hez mérten hétszázhúsz százalékos anyagi vagyon van a háztartásoknál. Míg tehát jövedelemben ötszörös, vagyonban nagyjából hússzoros a különbség a két ország háztartásai között. Az Európai Unió polgárainak átlagosan harmincnyolcmillió forintnyi vagyona volt 2014 végén, ami tizenkilencmillió forint pénzügyi eszköz s ugyancsak tizenkilencmillió forint tárgyi eszköz együtteséből állt össze. Emellett mindenkire hatmillió forintnyi tartozás jutott, így egy átlagos személy harminckétmillió forintnyi nettó vagyonnal rendelkezett. Ugyanekkor Japánban negyvenkét-, az Egyesült Államokban hatvannégy-, Ausztráliában hetvenhárom-, Svájcban pedig száztizennégymillió forint bruttó vagyon esett átlagosan minden lakosra.
Csehországon és Szlovénián kívül viszont nem találunk olyan kelet-európai országot, ahol az egy főre jutó bruttó háztartási vagyon meghaladná a tízmillió forintot. A nemzeti számlák adatai szerint 2014 végén Magyarországon minden személyre bruttó kilencmillió, nettó nyolcmillió forint vagyon jut. A pénzügyi és a nem pénzügyi eszközök átlagos értéke közel azonos volt. Minden magyar polgár átlagosan egymillió forint adóssággal rendelkezett, ami a legalacsonyabb érték Európában.
Összegezve tehát az előzőket, a Nyugat gazdag centrumaitól nem elsősorban a jövedelmekben, hanem sokkal inkább a vagyonokban meglévő gigantikus különbségek választanak el minket. Éppen ezért volna rendkívüli jelentősége annak, hogy megtanuljunk végre a jó gazda gondosságával gazdálkodni. Jobb későn, mint soha.
