Kábult bódulatban

Lényegük röviden, hogy ebben az országban nem lehet élni, ennek az országnak nincs jövője, ennek az országnak a mai politikai vezetőit ki kellene végezni, bebörtönözni, kibelezni, felakasztani stb. S azokat is, akik egyetértenek velük. Beleértve a parlamentben, önkormányzatokban szavazókat, a dolgokat esetleg másként látókat, véleményüknek hangot is adókat. Már azok is pellengéren vannak, akik kritikusak ugyan a jelenlegi kormánnyal szemben, de látnak logikát a tettek mögött s néha még értéket is. Háromszáz fős követői világokban nagy az egyetértés. Például abban, hogy „egy halott város, lakóinak csak magánügyeik vannak, közügyeik nincsenek, ezért zokszó nélkül fekszenek be a pesti kórházakba meghalni”. Kevés aljasabb mondatot olvastam mostanában ennél. Vajon csak egyszer is belegondol-e a szerző azoknak a lelkivilágába, akik másnap orvoshoz készülnek műtétre, kontrollra, kezelésre. Akiknek olyan sors adatott, hogy gyakran járnak kórházba, gyógyulni mennek oda, de legalább még egy kis időt kizsarolni az élettől, amennyit lehet. Reménnyel mennek reggelente, vágyakkal, tervekkel. Sok kétséggel is, fájdalmakkal, az Isten mellett az orvosokba, nővérekbe vetett hittel. Kis pakkjukat maguk után húzva a gyógyulás reményének folyosóin. Nem könnyű és nem is mindig sikerül meggyógyulni, de meghalni csak a legvégső esetben megy az ember kórházba, s ha mégis, segítségért, hogy fájdalmak nélkül bevégezhesse az útját.

Sok probléma van a magyar egészségügyben, számos elemén kell és lehet is változtatni, de a halálhírét költeni bűnös felelőtlenség, lelkiismeretlenség. S mindezt összekapcsolni azzal, hogy nem nyílt ki a 3-as metró ajtaja: ostoba pitiánerség. Ma egészségügyi okokból aligha hagyja el valaki Magyarországot, inkább fordítva van: ha kínnal, félelemmel, roskatagsággal megérinti a betegség, jön haza az Egyesült Államokból, Németországból, Angliából is. És nem éppen meghalni jönnek, hanem még egy kis időt kérni, gyógyulni. És persze biztosan vannak olyanok is, akik meghalni jönnek, mert még azt is jobb otthon, a hazájukban, ahol helyesen írják le a nevüket, s lesz, ki eltemesse a porhüvelyüket. Ahol élni is szerettek volna, ha a történelem vagy az elvakító vágyak nem űzik és vonzzák őket a távolba. A legszomorúbb nem is a „hivatásos forradalmárok” naponta ontott gyűlölete, hanem az, hogy százak valami eszelős bűvöletben skandálják a mostani vezetőkre kirótt ítéletet! „Börtönben a helyük, patkányok, mocskok, brigantik! Csak a döglött fideSS-s a jó fideSS-s” – skandálják kábult bódulatban. Riasztóan ugyanaz az embertípus ez, mint aki Mindszenty József bíborosnak, Rajk László kommunista főelvtársnak, a „kulákok”, „kémek”, „szabotőrök”, „ellenforradalmárok” százainak követelt kötelet.

Hasonló visszatérő téma az oktatás. Valakik, valamikor kiadták a jelszót, hogy az oktatás nálunk kimúlt. Nem is létezik. De maradványaiban is a legutolsó minőséget képviseli a kontinensen, s talán a világon is. „Iskolás gyerekeinket újabb és újabb törvényekkel készítik ki” – írják.

A „hivatásos forradalmárok” stílusán nem lepődöm meg. Főleg azért szomorodom el, mert Ibolya, Zsuzsa, Magda, Klára, Anna, Erna velük szürcsölgetik a hisztéria részegítő nedveit. Vajon tényleg úgy gondolják, hogy ez a halálra ítélt nép „meghalni fekszik be a kórházba”, s gyerekeinket „törvényekkel készítik ki”. Vajon ha összejöhetnénk egy kertben kicsit beszélgetni, milyen az ovi, a suli, a védőnői szolgálat, hogyan működnek a kórházak, a körzeti orvos miként látja el feladatát, tényleg ezt mondanák? Nem említenének egészségügyből, oktatásból semmi szépet? Egy modern kórtermet, pontos labort, tiszta folyosót? Esetleg hogy a szülésnél a doki nagyon rendes volt, ott volt hajnali négykor, a nővér kedvesen az új anyuka mellére fektette a jövevényt? És ha bármi baj volt, az orvosok, nővérek, de még az adminisztrátorok is emberségesen segítettek? És a szülészorvoshoz harminc év után is bekopoghattak, s ő emlékezett rájuk? Ilyen nem volt? Nincs ebben az országban? S ha van, az teljesen független az állam anyagi és erkölcsi erőfeszítéseitől?

És amikor a gyermekük először óvodába, iskolába ment? Sehol nem volt egy kedves óvó néni, tanító néni? Egy szépen felújított iskola, új tornaterem, modern eszközök? Csak fuldokoltak a minisztérium rendeletei és a törvények örvényeiben? Sehol egy gimnáziumi csoda? Klári, Anna, Erna, Zsuzsa? Bárki is komolyan gondolhatja, hogy a magyar oktatás óvodától az egyetemi posztgraduális képzésig romokban hever? S közben legálisan tízezrek jönnek tanulni Magyarországra. És délután mennyi lurkó jön haza csillogó szemmel, mert sikerült a suliban a felelet, tanult valami érdekeset. Ilyesmi nem létezik Magyarországon, csak düledező romok, szadista ápolók, rossz tanárok (kivéve, akik kockás ingben járnak) és egy kormány, amely azon töri a fejét reggeltől estig, hogyan gyilkolja le az időseket, nyomorítsa meg a fiatalokat, pusztítsa le az országot?

Lehetne sorolni a példákat az ellenkezőjéről. De az érveknek, gondolatoknak itt már nincs szerepük. Ez a harc nem erről szól. Kizárólag a hatalomról. Megint, újra! Minden eszközzel a hatalomért! Cél szentesíti az eszközt. A külső támogatás is megvan megint. Miként meg- volt 1919-ben, 1945-ben, 1956-ban. A propaganda nagy erő, s ha az nem elég, ott a zsarolás, gazdasági nyomás, végső soron a kiközösítés, s – láttunk már ilyet – a megszállás. „A hivatásos forradalmárokon” már nem lehet segíteni. Ők abból élnek, hogy uszítanak. És nagyon jól akarnak élni ebből. Kun Béla, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás vagy Kádár János ebben az országban soha nem kerülhetett volna hatalomra, ha nincs a külső „körülmény”, s nincs a megtévesztett, megvásárolt vagy a koloncra váró zenekaruk. De Klárán, Annán, Zsuzsán s a többieken a kis háromszázas követői csapatból még talán lehet segíteni. Ők szenzibilis nők. Valószínűleg gyermekeik vannak. Unokáik is. Nekik össze kell tartani a családot. Akkor is, ha a fele már csak látogatóba jön haza Magyarországra. Én bízom bennük. Hogy végül csak mosolyogva legyintenek a hatalomhoz halálprófécián át jutni kívánók erőlködésére. És igazuk lesz. Ők, ha nem nyílik ki a 3-as metró ajtaja, nem lincselni akarnak, hanem a rájuk bízott kisbabát úgy magukhoz szorítani, hogy ne legyen baj. Így tettem én is. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy mentegetnénk a rossz döntéseket, néha megalázó állapotokat a kórházakban, iskolákban vagy akár a tömegközlekedésben. Elfogadnánk a korrupciót vagy a dilettantizmust. Nem. Épp ellenkezőleg!

A ma „leszámolásról” ábrándozók növekvő hangja mögött öklöt mutató erő áll. Nem lebecsülendő. Mert amit hirdetnek, tisztán politikai leszámolás. Talán észre sem veszik, hogy ezzel megtagadják a legalapvetőbb értékeinket: a demokráciát, a toleranciát. Kun Bélát zsenge korában Ady Endre párszor felpofozta: nem volt elég. Kiválasztották a patkányuszító szerepre. Ilyen szerepet ma is sokan játszanak. Van, aki egymaga olyan aktív, mint egykoron a Vörös Újság. A technika fejlődik, a világmegváltó célok maradnak.

Szerencse, hogy túl vagyunk már Kun Béláékon, Szálasiékon, Rákosié- kon és Kádárékon is. A nagy többség tanult ebből, s nem kér az újabb félnótásokból. Szeret ebben az országban élni. Mert lehet jövőt tervezni. Vannak alapok. Lehet gyermekeket nevelni. Lehet dolgozni is. Lehet álmodni. Útra indulni és hazajönni. Otthont alapítani. Olvasni, színházba, múzeumba, moziba járni, táncházba, koncertre, operába, kocsmába. Kertészkedni, vagy csak úgy kiülni a Duna vagy a Tisza partjára. S ha folyó sincs arra, a kút mellé a végtelenség illúzióját adó alföldi emlékpatakok partjára. A halállal fenyegetők, akármilyen varázslatból is készítenének maguknak igazolást, még soha semmi jót nem hoztak az emberiségre és a magyarságra. A demokrácia azért a legmegfelelőbb politikai rendszer számunkra, mert esélyt ad arra, hogy az életre, a nemzetre szavazzunk. A függetlenség pedig lehetővé teszi, hogy ne veszítsük el magunkat. És ne omoljunk bele kábult bódulatban abba a világ-kohóba, amelyben elforrnak manapság azok a népek, amelyek már elveszítették önmagukat.