A kicsik vizsgálata segít leküzdeni az előítéletességet

Az úgynevezett maguknak való emberek is élvezik a társaság előnyeit, még akkor is, ha szó szerint kiköltöznek a tanyára vagy az erdő közepére, egy különálló kunyhóba

Lázin Miklós András – 2017.06.27. 00:59 –

Elemi együttműködési keretek jellemzik az emberek mindennapjait, s mi azt szeretnénk kideríteni, hogy ezek miben gyökereznek – mondta a lapunknak adott interjúban Király Ildikó pszichológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, a Magyar Tudományos Akadémia idei, finanszírozását tekintve öt évre szóló Lendület–2 programjának egyik nyertese.

Király Ildikó 20170627 Király Ildikó: Azáltal, hogy tudom, hová tartozom, képes vagyok előrejutni (Fotó: Varga Imre)

– Öt év elegendő egy kutatói projekthez?

– Őszintén, az ember persze annak örülne, ha folyton több és több idő lenne, de az öt esztendő az én nézőpontomból tényleg nagyon sok idő. A kutatási pályázatok kifutása jellemzően másfél–három esztendő szokott lenni, így a Lendület projektje hatalmas lehetőség. És kár lenne tagadni, az anyagi támogatás természetesen biztonságot ad.

– Ilyenkor bátran tervezhet?

– Persze. Azonban a teljes kutatási folyamat, például a kutatások egymásra építése, az eredmények értelmezése, publikálása nehezen szorítható szigorú időkeretek közé. Értem ezen azt, hogy nem tökéletesen kiszámítható, mely módszerek azok, amelyek csiszolása hosszabb ideig tart, vagy hogy a publikációs folyamat mennyi idő alatt zajlik le. Mindezekből kifolyólag az ember szereti fenntartani a változtatás jogát, és mindezt számításba kell vennünk ahhoz, hogy a rendelkezésünkre álló hatvan hónappal megfelelően tudjunk gazdálkodni.

– Milyen elképzelésekkel indult és jutott a huszonkét győztes közé?

– Ha lehet, ne szaladjunk ennyire előre, hiszen eleve el kellett gondolkodnom azon, hogy megfelelek-e a kiírás szempontjainak. Mivel az Akadémia – joggal – igencsak magasra tette a lécet, ezért eleve sokan neki sem futottak a pályázatnak. Fontos közbevetni, hogy az általam is megpályázott Lendület–2 a fiatal, de a tudományos életben már eredményeket felmutató kutatóknak szól, míg a Lendület–1 a pályakezdőket célozza meg. A kettes verzió elnyerésének feltétele a magas teljesítőképesség és az ígéret a kiugró teljesítményre.

– Ez olyan gumifeltételnek tűnik…

– Ezt én úgy fordítottam le magamnak, hogy publikálok, az eredményeimre hivatkoznak, és egy olyan területre lépek, amely nemcsak a közvetlen kutatói közösségemnek érdekes és értékes, hanem a társadalom is profitálhat belőle. Így, mindezektől együttesen reméltem a sikert.

– Azaz?

– Az egyik – ha szabad így fogalmaznom – örök kérdésre keresem a választ: miből fakad az ember alapvető igénye a szocialitásra, szociális szerveződésre? Mi a jelentősége annak, hogy az ember egymástól többé-kevésbé elkülönülő csoportokba tagozódik be, kultúrákat és szubkultúrákat hoz létre és fenntartja azokat? Számos különböző nézet kínál magyarázatot arra, hogy mi ennek a motivációnak az alapvető funkciója. Ezen elméletekben az a közös, hogy a társakkal való azonosulás érzelmi életben betöltött szerepét hangsúlyozzák. Emellett megannyi, a társadalom szintjén tapasztalt jelenséget, például az előítéleteket vagy a kisebbségek formálódását is oly módon magyarázzák, mint ami ebből a motivációból ered. Kutatásom célja, hogy a korábbiaknál rugalmasabb, átfogóbb képet alkossak a társas világ szerveződéséről, a társas megismerés folyamatairól. Az egyén élményeiben a társasság abban a formában érhető leginkább tetten, hogy tevékenységei, gondolatai mögött uralkodóan mások gondolatainak kitalálása, követése áll. Ez az úgynevezett mentalizációs képesség. Azaz másokat nemcsak a viselkedésük, de az annak hátterében álló gondolatok alapján is igyekszünk megérteni. Legfőképp arra szeretnék rávilágítani, hogy az emberi szocialitás alapvető motorja a kulturális tudás elsajátítására való igény. A szociális kategorizáció révén képesek vagyunk feltérképezni a körülöttünk lévő társas világ szerveződését, ki az, aki osztozik a saját kulturális tudásomban? Azáltal, hogy képesek vagyunk a mentalizációra, tudástartalmakat, vélekedéseket tulajdonítani másoknak, megállapíthatjuk, hogy pontosan mi is az átfedő vagy éppen az eltérő a kialakított közös térben. Például az, hogy egy másik ember mely kulturális csoportba tartozik, már önmagában is rengeteg információt hordoz arra vonatkozóan, hogy milyen ismeretekkel rendelkezik – érteni fogja-e, hogy mit jelent, ha bólogatok, számíthatok-e rá, hogy nem fog kilépni elém az útra, ha pirosra vált a lámpa a kereszteződésben stb.

– És ezzel – elnézést a hasonlatért – a lendülettel nyert is.

– Leegyszerűsítve, elemi együttműködési keretek jellemzik az emberek mindennapjait, s mi azt szeretnénk kideríteni, hogy ezek miben gyökereznek. Azáltal, hogy tudom, hova tartozom, képes vagyok előrejutni – például egy kisgyermek képes megállapítani, hogy ki az, akitől kulturálisan releváns, hasznos tudást sajátíthat el, így kultúrája teljes értékű tagjává válik. A csoportban való gondolkodás segít túlélni, s nekünk szükségünk van arra, hogy társak között legyünk – de legfőképpen, szerintünk nemcsak azért van erre igényünk, hogy magunkról pozitív képet alakítsunk ki, hanem azért is, hogy gazdag kulturális tudás birtokába kerüljünk, amelyet hatékonyan építeni és használni leginkább csak a hasonló háttértudással rendelkező partnerekkel tudunk.

– Így a másik leértékelése más megvilágításba kerül?

– Igen, hiszen a korábbi modellek azt képviselik, hogy a saját pozitív énképünk érdekében hajlamosak vagyunk másokat leértékelni. Mi a csoportképzés folyamatát más szempontból óhajtjuk megmagyarázni. Habár az, hogy mely tulajdonságok alapján kategorizáljuk társainkat csoportokba, lehet teljesen önkényes is, mi úgy véljük, hogy a társas kategorizációt a másikkal való közös tudásbázis feltérképezése is irányítja: a másik csoportot először úgy érzékeljük, hogy nem látjuk át, miben közös a tudásbázisunk.

– S mi a helyzet az úgynevezett maguknak való emberekkel?

– Azért ezen emberek java részét nem úgy kell elképzelni, mint akik semmiféle társaságba nem tagozódnak be. Eljárnak postára, bevásárolnak, fölkeresik az orvost és így tovább. Magyarán a maguknak való emberek is elég jól elboldogulnak a többiekkel. A társasságnak mindenki élvezi az előnyeit, még az is, aki szó szerint kiköltözik a tanyára.

– Kiket vizsgálnak majd?

– Egészen apró gyerekeket.

– Miért?

– Ők még nem élnek az előítéletekkel, de a csoportképzés már megfigyelhető közöttük. Úgy érezzük, az itt gyűjtött tapasztalatokat a felnőttek is kiválóan hasznosíthatják, és így leküzdhetővé válhatnak az előítéletek.