Igazság, szolgáltatás

Újra másodfokra került a lúgos támadás ügye, olvasom a napokban az újságban: kiderült, hogy a Kúria hatályon kívül helyezte a Fővárosi Ítélőtábla határozatát, új eljárást rendelt el másodfokon – mert kitűnt, hogy az egykori igazgató főorvos históriájában a hivatalos verzióból szinte egy szó sem (úgy) igaz, és – a változtatás indoklásaként – „valószínűségre nem lehet alapozni bűnösséget”.

Tényleg nem? Micsoda eget rengető felfedezés.

Fenti kijelentés körülbelül olyan, mintha azt mondanám, a nappalok és az éjszakák szabályszerű váltakozására nem lehet alapozni a feltevést, hogy a Nap forog a Föld körül. Vagy mintha azt állítanám, hogy kétszer kettőt nem lehet ötnek mondani csupán azért, mert néhány számításban ez jött ki végeredménynek. Elképesztő, hihetetlen, az abszurdnál is abszurdabb állapot: az igazságszolgáltatás felelősei – ki tudja, milyen emberi tragédiák, történelmi rémkorszakokat idéző koncepciós eljárások, igaztalan vádak, különböző meghurcoltatások után – hősies erőfeszítéssel és megfeszített szakmai munkával fölfedezik a kanálban a mélyedést, ki- és bejelentvén: valószínűségre nem lehet alapozni a bűnösség megállapítását. Vagyis ártatlanokat vagy legalábbis bűnösségüket nem bebizonyított embereket megvádolni, meghurcolni, pláne elítélni, nem szabad. Ez csúnya dolog, dádá, Bíró és Ügyész Pistike. És a bizonyítékok és a tények és a valóban bizonyított tények és az igazi tényállás és a többi. A többi…

Rájöttünk, megállapítjuk: másra nem lehet alapozni.

Bravó.

Négy vagy pláne kilenc vagy akárhány év börtönre (plusz hosszú hónapok hosszadalmas vizsgálatai során őrzésre, tárgyalásról tárgyalásra citálásra és hasonló hercehurcákra) ítélni bűnösségi bizonyítást egyáltalán nem nyert embereket – eszerint – nem való. De nem ám.

Óriási, nem? Hatalmas eredmény. A végén még az is kiderül, hogy az ártatlanságnak tényleg úgynevezett vélelme van, és vétlen polgártársainkat nemhogy elítélni, de gyanúsítgatni is csak módjával szabadna. Meg hogy ítélkezni valóban elfogulatlanul, manipulációktól és több mint gyanús umbuldáktól mentesen, valódi tények és a formállogika – és nem holmi jogászkodó mű csűrés-csavarás – alapján kéne, az elemi tisztesség és a valódi humánum elveinek megfelelően. Ha úgy tetszik, erkölcsösen. Mondjuk ki végre: alighanem valami kapitálisan nagy baj van a magyar igazságszolgáltatással. Nem emlegetek kommunista maradványokat, helyükön maradt jogász-őskövületeket – de említem a 2006-ban történt, több mint fura „rögtönítélős” esetek sorát, a több mint szégyenletes huzavonákat, fura felmentéseket, gyanúsan egybehangzó „elévüléses” ügyeket vén tömeggyilkosok és különböző közönséges politikai bűnözők esetében, szőnyeg alá söpört, agyonhallgatott ügyeket – és közben, mintegy mellékesen, utalok egy, egyetlenegy összetett magyar szavunk jelentéstartalmára: igazságszolgáltatás. Az igazságot – szolgáltatni kéne. Pontosan úgy, ahogyan a vezetékes vizet vagy a villanyáramot. Ám az igazságot errefelé nemcsak hogy nemigen szolgáltatják, inkább – túlságosan gyakran – az történik, amit szeretve tisztelt Kahler Frigyes bátyám – Magyarország alighanem legtisztább szívű, legragyogóbb jogásza – egyik könyv címeként úgy fogalmazott meg: Az igazság Canossa-járása. Ha pedig ez így van, ha az igazság Canossát járni kényszerül: elég nagy a baj, tényleg. Igazság? Szolgáltatás? Akár kiábrándultan legyinteni is lehetne. (Tanúsítom: meg is teszik ebben a hazában. Sokan.)

Az a tény, hogy a Kúria mostanság így döntött, persze egyúttal bizonyíték is: bizonyítéka a tényállásnak, hogy igenis van, lehet még remény. Példázat a korrekcióra, az önvizsgálatra való képességre, ami minden normális emberi fejlődés és változás alapja és előfeltétele. Adja a magyarok istene, hogy így legyen. Különben az oly szép, ama rendszerváltoztató időkben oly őszinte áhítattal kiejtett, mély átéléssel rajongva tisztelt szó: jogállam – körülbelül annyit fog érni, mint a kettőt kettővel megszorzó számtani művelet „öt”végeredményt mutató, hamis és torz ítélete.