Nem fontos megértenünk a képeket

A  vemhes ló, aki a saját sírján áll - a képek számos részlete utal korábbi művészettörténeti korszakokra (Fotó: Kövesdi Andrea)

Egy ló, amely talán a saját sírján áll, legalábbis erre következtetünk az alatta elterülő virágokból és a földbe rajzolt végtelenjelből, sőt talán nem is áll, hanem a levegőben lebeg, egy égből lenyúló fény, mint ahogyan a földönkívüli űrhajók felszippantják az embereket, nyúl le érte és vonzza magával, amikor azonban már elégedetten bólintanánk, hogy megértettük a kép tartalmát, észrevesszük, hogy vemhes a ló, ezt a részletet pedig már nem tudjuk hova tenni, hiába, soha nem voltunk igazi bölcsészek. Ellentétben a Viltin Galériában bemutatkozó, az elmúlt években diplomázó fiatal festőkkel, akik jól láthatóan részletekbe menően ismerik a művészettörténetet, és nem is félnek azt használni, a képeiken híres alkotók jegyei és régi stílusirányzatok találkoznak az újjal, azonban mindegyikük a saját világára formálja a tudást és az ismeretanyagot. Különösen igaz ez Kaliczka Patríciára, akinek egyik képén elmélkedtünk fentebb. Művein egészen a reneszánszig találni elemeket, ezeket az apró, gesztusszerű utalásokat pedig nem könnyű dekódolni, de mint Szalipszki Judit művészettörténész a kiállítás megnyitóján elmondta, a képeket nem kell a szó szoros értelmében megértenünk, ami véleménye szerint egyrészről felszabadító, de legalább annyira nyomasztó is egyben, hiszen egy pillanatra sem lehetünk biztosak az ítélőképességünkben. Azonban minden kérdésnek és minden válasznak van létjogosultsága.

Kovács Olívia annak a generációnak a tagja, amely a szocializmust már csupán fényképeken keresztül ismeri, nem saját emlékezetéből, művei kiindulópontjait pedig a családi fotóalbum jelenti – annak ellenére, hogy a felvételeken nem látni egyetlen jellegzetes vonását sem a kornak, sem használati tárgyakon, sem épületeken vagy környezeten, mégis az öltözködés és a sajátos hangulat által jól beazonosítható a keletkezési idejük -, ezeket a fekete-fehér képkockákat átfesti, egyedi színvilágának használatával a szubjektív nézőpont és az egyéni emlékezés jelenik meg. Szakszon Imre szintén fényképekből indul ki, saját maga által készített felvételei után festi modern - autóutakban, garázsokban, buszmegállókban gazdag – tájké­peit, közben pedig érdekesen játszik el a méretekkel is, egyik munkája a fél falat betölti, míg a másik alig nagyobb, mint egy bélyeg, stílusában, kimunkáltságában azonban egységes és realisztikus, így a logikai kapcsot nem találtuk meg a vászon nagysága és a téma között. Galambos Áron talált tárgyakra, gyűrött jelzőtáblára, kiselejtezett iskolatáblára fest, mun­káit azonban szintén talált tárgyakkal kombinálja, plakátok, fotók jelennek meg festményein, keveri az ábrázoló és az absztrakt stílust érdekes képi megoldásokat alkotva, az erős színvilág megragadja a tekintetet, az értelmezés azonban már teljesen a befogadóra van bízva, de mint a megnyitón elhangzott, nem is feltétlenül fontos, hogy megtaláljuk a jelentést.