Ha értékskálán nézem őket, az irónia a vidám megértés felé mozdul el, a groteszk a tragikum felé. Ha például a trianoni békeszerződést nézem, tréfás, hogy a IV. részben olyan gondosan körülírják, milyen nemzetközi szerződésekben biztosított jogainkról kell lemondanunk Marokkó, Egyiptom, Thaiföld és Kína esetén, szemben a III. résszel, az Európára vonatkozó politikai rendelkezésekkel, amelyek területének kétharmadától fosztották meg Európa egyik legrégibb működő királyságát. A száraz leírások megborzongatják a szerződés olvasóját, aki maga is a tragédia nézőjévé válik; „trianonidává” lesz. A nagy kérdés a mai magyar társadalom számára, hogy Trianon – még ha szabadulni is akarnánk a kultuszától – mért határozza meg lelkivilágunkat éppúgy, mint egykor ma már múltba vesző őseinkét a Mohácsnál elszenvedett vereség?
A homály, a vereség szeretete lenne ez? Vagy a vallásossággal rokon vágyakozás a fény, a megváltás felé? A lélekgyógyászok nemegyszer gyógyítanak úgy lelki betegségeket, hogy a szenvedővel végignézetik múltjukat, életük fordulópontjait. Mély meggyőződésem, hogy egy ilyen diktátum bármelyik utódállami népet, még a lélekben legerősebb szerbeket is összeroppantotta volna. Minket nem. Pedig sokszor éreztették velünk, hogy jobb volna csendben maradni, felejteni, s hogy itt Közép-Európában még az is csoda, hogy a Kárpát-medence közepén beszélnek magyarul. Mintha a trianoni traumából áradna egyfajta gyógyító erő, az a fajta, amelyet a pszichológusok szerint a betegnek a múlt újra átélése ad. A nemzet egyéniségének sokat ártott a Monarchia szellemisége, amely letérített minket az önállóság és öncélúság útjáról, s mint Benes, a cseh külügyminiszter cinikusan mondta, Trianonnal a magyarok visszakapták a szuverenitásukat, próbáljanak élni vele. Kétségtelenül a legsikeresebb az ország az önállóság hirtelen kinyílt terén a Horthy-korszakban volt, amikor a térségünket vizsgáló szakértők legnagyobb meglepetésére a kisantant gazdasági és katonai karanténjába zárva is sikerült pénzügyi és gazdasági konszolidációt végrehajtanunk, s a revíziós gondolattal az angoloknak és a franciáknak is bebizonyítanunk, hogy nem a magyar nacionalizmus volt a térség rákfenéje. Pontosabban, hogy nem volt igaz, mint Trianonban állították az utódállamok képviselői, hogy a magyar királyság kevert nemzetiségű országrészeit ezer évig jogtalanul tartottuk magunknál, hanem hogy ezeket ők ragadták el, sem a természetjoggal és a wilsoni elvekkel, sem a történelmi joggal nem törődve. (Nem volt népszavazás a térségben, mint azt Wilson amerikai elnök ígérte. Az itt működő államok létét csak nemzetközi szerződések, s nem a népakarat szentesítette.)
A Horthy-korszak pozitív megítélése mellett a sport kapcsán is könnyű a „trianonidát” felismerni. A rendszerváltozás traumájából éppúgy gyógyulni segít a sport és a sportlétesítmények építése, akárcsak az elvesztett háború csapásaiból a múlt század húszas éveiben. A becsülettel megvívott ütközetek után akkor, Trianon után katonai gyakorlótér helyett futballpályákat alakítottak ki az emberek, vívtak, teniszeztek és atletizáltak, melósok és kényes bankfiúk öltöztek át sportmezbe s együtt léptek pályára, s az állam is észbe kapott, hogy a katonaság alól felszabadult energiákat minél hatékonyabban munkához juttassa. Felállították a Testnevelési Főiskolát, elrendelték a levente oktatást, s egy-egy NB I-es rangadót negyven-ötvenezren néztek végig. Pontokban felküzdöttük magunkat a világ népei közt sportban a hetedik helyre, s a kivívott diadalok mögött mindig ott volt a trianoni trauma meghaladásának vágya, s az, hogy a sportsikerek a legreálisabb tevékenységek, amelyeket a ránk kényszerített viszonyok között folytathattunk. Az utókor történelmi „boncjegyzőkönyve” az akkori útkereső nemzedéknek ad igazat: Trianon kultuszunk bennük gyökeredzik.
A homály, a vereség szeretete lenne ez? Vagy a vallásossággal rokon vágyakozás a fény, a megváltás felé? A lélekgyógyászok nemegyszer gyógyítanak úgy lelki betegségeket, hogy a szenvedővel végignézetik múltjukat, életük fordulópontjait. Mély meggyőződésem, hogy egy ilyen diktátum bármelyik utódállami népet, még a lélekben legerősebb szerbeket is összeroppantotta volna. Minket nem. Pedig sokszor éreztették velünk, hogy jobb volna csendben maradni, felejteni, s hogy itt Közép-Európában még az is csoda, hogy a Kárpát-medence közepén beszélnek magyarul. Mintha a trianoni traumából áradna egyfajta gyógyító erő, az a fajta, amelyet a pszichológusok szerint a betegnek a múlt újra átélése ad. A nemzet egyéniségének sokat ártott a Monarchia szellemisége, amely letérített minket az önállóság és öncélúság útjáról, s mint Benes, a cseh külügyminiszter cinikusan mondta, Trianonnal a magyarok visszakapták a szuverenitásukat, próbáljanak élni vele. Kétségtelenül a legsikeresebb az ország az önállóság hirtelen kinyílt terén a Horthy-korszakban volt, amikor a térségünket vizsgáló szakértők legnagyobb meglepetésére a kisantant gazdasági és katonai karanténjába zárva is sikerült pénzügyi és gazdasági konszolidációt végrehajtanunk, s a revíziós gondolattal az angoloknak és a franciáknak is bebizonyítanunk, hogy nem a magyar nacionalizmus volt a térség rákfenéje. Pontosabban, hogy nem volt igaz, mint Trianonban állították az utódállamok képviselői, hogy a magyar királyság kevert nemzetiségű országrészeit ezer évig jogtalanul tartottuk magunknál, hanem hogy ezeket ők ragadták el, sem a természetjoggal és a wilsoni elvekkel, sem a történelmi joggal nem törődve. (Nem volt népszavazás a térségben, mint azt Wilson amerikai elnök ígérte. Az itt működő államok létét csak nemzetközi szerződések, s nem a népakarat szentesítette.)
A Horthy-korszak pozitív megítélése mellett a sport kapcsán is könnyű a „trianonidát” felismerni. A rendszerváltozás traumájából éppúgy gyógyulni segít a sport és a sportlétesítmények építése, akárcsak az elvesztett háború csapásaiból a múlt század húszas éveiben. A becsülettel megvívott ütközetek után akkor, Trianon után katonai gyakorlótér helyett futballpályákat alakítottak ki az emberek, vívtak, teniszeztek és atletizáltak, melósok és kényes bankfiúk öltöztek át sportmezbe s együtt léptek pályára, s az állam is észbe kapott, hogy a katonaság alól felszabadult energiákat minél hatékonyabban munkához juttassa. Felállították a Testnevelési Főiskolát, elrendelték a levente oktatást, s egy-egy NB I-es rangadót negyven-ötvenezren néztek végig. Pontokban felküzdöttük magunkat a világ népei közt sportban a hetedik helyre, s a kivívott diadalok mögött mindig ott volt a trianoni trauma meghaladásának vágya, s az, hogy a sportsikerek a legreálisabb tevékenységek, amelyeket a ránk kényszerített viszonyok között folytathattunk. Az utókor történelmi „boncjegyzőkönyve” az akkori útkereső nemzedéknek ad igazat: Trianon kultuszunk bennük gyökeredzik.