Szabadkai főnix

Így volt ez 1944 ősze után is, amikor Tito partizánjai makulátlan hősökként kerültek a tankönyvek lapjaira. A szabadkai temetőbe hányt több száz magyar, horvát és német ember pedig fasiszta briganti vagy legalábbis náci kollaboráns lett. De leginkább senki és semmi, a múlt feledésre ítélt milliói közül 852 név szerint azonosított vajdasági ártatlan…

A történelem sajátossága az is, hogy a papírra vetett ítélet ellenére az igazság él és öröklődik az emberekben. Ezért állítottak a Zentai úti temetőben emlékművet az 1944-es pogrom áldozatainak. A sors sajátos fintora, hogy az áldozatok emlékét őrző szabadkai Vergődő madár nevű szobor ellopása kellett ahhoz, hogy az igazságot „papír is szentesítse”. Ki és miért vitte el tavaly októberben a jó 350-400 kilogrammos, hamvaiból feltámadó főnixmadarat ábrázoló bronz emlékművet? Csökött agyú nacionalista avagy gátlástalan színesfémtolvaj? Tulajdonképpen mindegy is. Az istentelen lopás átszakított egy érzelmi gátat, aminek köszönhetően az eredeti szobor másának vasárnapi avatásán ott volt a vajdasági magyar vezetők mellett a szerb kormányfő is. Aleksandar Vucic „papírt is hozott”, a belgrádi kormány hetven év után eltörölte a Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt.
A történelmet a győztesek írják – mondhatnánk erre újra, némi önelégültséggel gondolva arra, hogy íme, az Európai Unió, a civilizált világ rákényszerítette a „kutya Szerbiát” a történelmi igazság elismerésére. Hiszen Belgrád az unióba igyekszik, mikor teljesítsen, ha nem most? Kiadták Karadzsicsot és Mladicsot, de facto Koszovót is elengedték, a legkevesebb, hogy felénk is gesztust tesznek.

Van ebben igazság? Nyilván van. Ez azonban csak egy része az összképnek. Az elmúlt évek keserű tapasztalatai szerint Brüsszel nagyjait döntéseik meghozatalában minimálisan motiválja az, hogy mi van egyes kisebbségekkel. A magyarokkal meg pláne. A kérdés nem merült fel érdemben Románia 2007-es belépése előtt. Igaz, az uniós csatlakozási tárgyalások során Budapest sem forszírozta különösebben a dolgot, a regnáló szoclib kormányoknak fontosabb volt a bukaresti urak mosolya – no meg az ebből származó erdélyi üzlet –, mint a magyar kisebbség sorsa. Kérem, ne legyünk naivak: Magyarország nem tudott volna autonómiát kiharcolni az erdélyi magyaroknak, de meg sem próbálta. Az uniós tárgyalások során volt – elnézést a túlzottan realista, ám az uniós szlengben már „ezer éve” meggyökeredzett, a sajtónak „erős tárgyalási pozícióként” aposztrofált kifejezésért – zsarolási potenciálunk, nem éltünk vele. Nem követeltünk, de nem is kértünk semmit – nem is kaptunk semmit. Sőt, nemcsak Bukarestben, hanem például Pozsonyban is megerősödött az a vélemény, hogy bármit megtehetnek: az uniót nem érdekli, a magyar kormányra meg rávigyorognak vagy rávicsorognak, avagy… nos, a megfelelő kifejezést a Tisztelt Olvasó saját belátására bízzuk.

Az elmúlt években Szerbiával kapcsolatban mi voltunk előnyös helyzetben. Lehetett volna „keménykedni”, volt is ilyen radikális lelkesedés Budapesten. A jelek szerint azonban a helyes utat választottuk.

Ehhez kellett egy egyszerű felismerés. Jó dolog, ha az uniós csatlakozás segítéséért cserébe jogokat harcolunk ki a vajdasági magyaroknak. Akár azon az áron is, hogy Belgrád kényszerből, a majdani visszavonás reményében adja meg azokat. Azonban talán hasznosabb, ha nem választási ciklusokban, hanem közös jövőben gondolkodunk. Szerbia az Európai Unióban földrajzi, történelmi és politikai helyzetéből kifolyólag Magyarország természetes szövetségese lehet. Közös érdekeink vannak gazdasági téren: nem véletlen, hogy már most ugyanúgy ítéljük meg a Déli Áramlat gázvezeték szükségességét. A Belgrád–Budapest „villám-vasút” projektjében sem véletlenül van pekingi tőke, a szerbeknek és a magyaroknak egyaránt jó, hogy Kína Európában erre a régióra fektet nagyobb hangsúlyt. S akár hiszik, akár nem, közösek lehetnek az érdekeink a kisebbségi kérdésben is: a magyarok mostani kulturális autonómiájának kibővítése után a koszovói szerbek érdekképviselete is „szebben hangzik”.

A mostani közös szoboravatás fontos állomás ezen az akár szövetséghez is vezető úton. A szerbek felelőssége ebben most az, hogy a „szabadkai főnixet” megvédjék, a budapesti kormányé pedig, hogy ne adjon fel hosszú távú nemzeti érdeket pillanatnyi előnyökkel kecsegtető alkukért cserébe. A vajdasági magyaroknak pedig nem kell félniük rálépni erre az épülő útra, még ha sokszor csábítóbb az „Óperencián túl” keresni a boldogulást.