Álmatlan éjszakák és kiesési rangadó

Kérette magát?

– Nem én, egy pillanatig sem.

– Pedig azt mondják, sokáig kellett győzködni, amíg igent mondott.

– Á, ez nem kéretés volt, csupán a lehetőségek és az erők felmérése.

– És aztán, mint egykoron Ferenc József, Herczeg András is mindent megfontolt, mindent meggondolt, s igent mondott a háborúra.

– Na, ez bonyolult, itt nincs háború, csupán egy meccs van.

– Igen, de az a meccs Herczeg Bandi százötvenedik bajnoki mérkőzése a DVSC kispadján, ráadásul vereség esetén kizuhanhat az első osztályból az a csapat, amely nemrég még bajnok volt. Hát bizony ez is hadi helyzet.

– Legyen az.

– Félti a presztízsét?

– Szerencsére van mit féltenem, de az sem kis szerencse, hogy az eredményeimet nem veheti el senki.

– Tényleg így van. Felsoroljam: eddig négy részletben ült a csapat kispadján, kétszer voltak önnel bajnokok, két Magyar Kupát és ugyanannyi Szuperkupát nyertek, egyszer meg Ligakupát. Vagy hogy a BL-ben és az Európa-ligában is főtáblára vezette a csapatot. Na, meg legutóbb, tavaly nyáron két meccsre elvállalta a Lokit, s mindkét meccset hozták.

– Igen, ám ez most nem garancia semmire. Legfeljebb ajánlólevél.

– De annak nem rossz. Most mi vette rá, hogy végül igent mondott?

– Mondjam azt, hogy a lelkiismeretem? Lokista a lelkem.

– És a pénz?

– Milyen pénz?

– Nem az győzte meg? Hiszen a csapat edzőivel kapcsolatban egy ideje százmilliók röpködnek .

– Igen, én is hallottam ilyet, de az egész nem több szóbeszédnél. A pénz egyszerűen fel sem merült. Mit kérhetnék én egy meccsért, a bennmaradásért?

– Ha pénzt nem, mondjuk azt, hogy a Nagyerdei körút legyen ezentúl Herczeg András sugárút.

– Na, az nem megy, az körút és nem sugárút. De annyiban igaza van, hogy döntésemben mindenképpen közrejátszott, hogy tényleg úgy hozzátartozom a városhoz – és ezt ne vegye nagyképűségnek –, mint a…

– Mint a Nagytemplom?

– Á, nem, ilyet soha nem mernék mondani. Lassan a korom meglesz ahhoz, hogy valaki legyek Debrecenben, és még eredményeim is vannak. Én itt nőttem fel, itt lettem kölyökfocista, majd felnőtt játékos, engem tényleg minden a városhoz és a Lokihoz köt. És akkor ott van még az edzőség. Néha úgy érzem, nekem még mindig van felelősségem a város futballjáért.

– Úgy érzi, tartozik valakinek? Mivel tartozik?

– Nem, nem tartozom, de a magyar futballnak, a városomnak, az embereknek, a DVSC-szurkolóknak amit lehet és tudok, azt megadom.

– Nem fizetett még eleget? Gondolja, ha önnel esnek ki, az visszamenőleg is mindent zárójelbe tesz?

– Tényleg van bennem némi félsz meg hiúság, és persze az is munkál a lelkemben, hogy lassan úgy néz ki, itt ülök hosszú, méla lesben, és azt figyelem, mikor dobják ki az edzőt, hogy leülhessek a helyére.

– Ugyan, ezt senki nem gondolja komolyan. Legutóbb is két meccset vállalt, majd visszatért a gyerekek közé. Az persze kétségtelen, itt most felelősséget kell vállalni.

– Igen, az egyik barátom is azt mondta, nem szabad egyéni menekülőutat keresnem, azt kell nézni, hogy a csapat hogyan menekül meg. És egy meccs az egy meccs. Ott minden megtörténhet.

– Éppen ez lehet a remény.

– Igen, de a többi csapat is így van ezzel.

– S tudja már, mi lesz, ha sikerül bent maradni?

– Nem.

_ Akkor tényleg csak egy meccs, majd jöhet az ifi, később pedig újra meg újra egy-egy beugrás?

– Dehogy gondolok én másra, én tényleg csak szombatig látok előre. Istenem, addig még lesz néhány álmatlan éjszakám.