Presente

Megdöbbentő élmény Redipugliában, az olasz katonai temetőben emelt monumentális emlékmű, ahol százötvenezer hősi halált halt olasz katona sírja felett, a lépcsősorokba vésett neveik és „jelenlétük” (presente) üzen a háború borzalmairól örök tanulságul. Nem messze, a foglianói temetőben magyar és osztrák, fiatalon elesett katonák nyugszanak több mint tizenötezren. Mindenszentek és a halottak napján zarándokútra jöttünk emlékezni Doberdóba, az első világháború kitörésének századik évfordulójára. A harcokban a Magyar Királyság több mint hárommillió katonája vett részt, s csaknem hatszázezer meghalt. A legsúlyosabb harcok az olasz fronton folytak, a két és fél évig tartó állóháború Isonzó folyó környéken zajló tizenkét csatája kétszázezer magyar életébe került. Az Osztrák-Magyar Monarchia és az Olasz Királyság határán folyó dühöngő küzdelem frontszakaszát nem véletlenül nevezték el Doberdo del Lagóról, mert a neve dobpergésre emlékeztette a magyarokat, s a véres pergőtüzet idézte. A Monte San Michele hegyét pedig Haláldombra „keresztelték” katonáink. A Haláldombon dobolt a gránát - írta Somogyvári Gyula És Mihály harcolt című könyvtrilógiájában, aki maga is ott volt az olasz fronton. A hegytetőn az emlékoszlop ezt a feliratot őrzi: „Vitézül küzdöttek és testvérré váltak a halálban a Doberdo környékén egymással állóháborút vívó osztrák–magyar és olasz katonák.” Ma már az egykori harcoló felek - szlovének, osztrákok, olaszok, magyarok, horvátok – szövetségesként, barátként tekintenek egymásra, de akkor a haza védelmében, a vélt igazság nevében indultak harcba. A véres valóságot a szintén odaveszett Gyóni Géza fogalmazta meg: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket:/ A hitetleneket s az üzérkedőket./ Csak egy éjszakára:/ Mikor a pokolnak égő torka tárul,/ S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,/ Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben,/ S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…”

Régi mondás: az nem hal meg, akire emlékeznek. A kommunizmus évtizedei alatt nyilvánosan, hivatalosan nem emlékezhettünk az első világháborúban elesettek emlékszobrainál, sírjainál. A második világháborúban elesett honvédeink százezreinek még a nevét sem véshették fel a már meglévő első világháborús emlékművekre. A rendszerváltás ebben is változást hozott, mert a magyar falvakban, városokban előkerültek a féltve őrzött, titkolt, a háborúban eltűnt, elesett nagyapák, apák, fiaik nevei, és méltó módon felkerültek az emlékművekre, kopjafákra. Újra lehet emlékezni, koszorúzni, gyertyát gyújtani, most már nem csak a volt megszálló katonák sírjainál. És az idegenben elesett katonáinkra is emlékezni kell. Az olaszok megbecsülik valamikori ellenségeiket is, állami költségen gondozzák a kezdetektől fogva a világháborúkban elesett idegen katonák sírjait. Persze hősi halált halt magyarjaink emlékhelyeit nekünk is kell ápolnunk, gondoznunk. A magyar katonák többsége az első világháború vége felé tudta, hogy elesett társai nem fognak hazai földben nyugodni. Ezért a Doberdo del Lago településhez tartozó Visintini faluban – ahol több tízezer honvéd esett el – budapesti, szegedi, székesfehérvári bakák felépítették azt a kápolnát, amely számukra a magyar hazát szimbolizálta, és emlékeztetett a magyar hősökre. A magyar kápolna helyét a frontra látogató IV. Károly királyunk jelölte ki. A kápolna felszentelésére a front összeomlása miatt nem kerülhetett sor. Kilencven év alatt romossá vált az épület, amelynek helyrehozatalát magánvagyonából vállalta Szunai Miklós építési vállalkozó, a műemlék védnökségét pedig Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A kápolna ma már régi fényében ragyog, volt átadási ünnepség is, felszentelték. A kis olasz falu Magyar Kápolnája zarándokhellyé vált. Nem csak magyarok, olaszok is látogatják. Járt itt magyar köztársasági elnök, a parlament elnöke, miniszterek, egyházi méltóságok, politikusok. Érkeznek Magyarországról az elesettek hozzátartozói, érdeklődök, de olyanok is, akik fejet akarnak hajtani a hősök emléke előtt. Egy pápateszéri koszorún ez látható: „Ne feledkezzél meg szegény magyarokról.” Már csak nemzeti emlékhellyé kellene nyilvánítani. Odaértünkkor magyar munkások még dolgoztak az épület körül és a kertben. Feltűnt, hogy süttői mészkő, magyar cement és más magyar feliratú építési anyagok vannak a teraszon. Talán olcsóbb, mint az olasz? – kérdeztem az építtetőt. Szunai Miklós csendesen megjegyezte: „Itt magyar katonák haltak meg, ezért minden, ami körbeveszi őket, legyen magyar. Érezzék otthon magukat. Hozattam ide otthonról tiszafát, juhart, diófát, sövénynek meg fagyalt, még a föld is magyar, amibe ültettük ezeket.”

Önzetlenül adni, áldozni valamiért szép dolog, még ha sohasem térül is meg. A Magyar Kápolna léte a Doberdón valami miatt mégis megtérül. Aki ide eljön, aki megnézi a kemény mészkőbe vájt lövészárkokat, alagutakat, az arra is gondol, hogy vajon milyen lelki és fizikai erővel rendelkezhettek őseink, akik folyamatos ágyútűzben, golyózáporban ezeket megépítették. Akik ezt átérzik, akik erről olvasnak, tudnak, azok identitása erősödik, bensőségesebbé válik kötődésük a nemzethez, talán meg is értik azt: mert arra gondolhatnak, hogy magyar katonák jártak itt, akiknek nem szállt inukba a bátorságuk. A nagyobb magyar temetők bejáratánál mindig megtalálható az Ismeretlen katona sírja. S ott ezekben a napokban gyertyát, mécsest gyújtunk. A bolsevista diktatúra idején is mécsest gyújtottunk a többi között a függetlenségért és a szabadságért 1956-ban elhunyt katonákért és harcoló civilekért. Ilyenkor milliónyi gyertya világít értük. Valószínűleg értünk is, a jövőnkért is.