Polgári forradalom Oroszországban

„Abban a minutumban, hogy az uralkodó visszavonult, összeomlott az egész építmény”

Gali Máté – 2017.03.17. 01:02 –

A cári Oroszország az első világháború előestéjén a világ legnagyobb kiterjedésű országa volt 22 millió négyzetkilométernyi területével, míg a lakossága hozzávetőlegesen 170 millió főt számlált. Ebben a hatalmas, ugyanakkor gazdasági és társadalmi tekintetben egyaránt elmaradott birodalomban már röviddel a világháború kitörését követően, 1914 őszén katona-, illetve parasztlázadásokról adtak hírt a lapok, de 1917 telének végén váratlanul, kártyavárként omlott össze a cári állam.

Petrográd 1917 20170317Az orosz forradalom előjátéka. Tüntető asszonyok Petrográdon az 1917-es nemzetközi nőnapon (Forrás: History.com)

Az elhúzódó első világháborúban a cári Oroszország hadseregének kiadásai a nemzeti jövedelem jelentős részét emésztették fel. A központi hatalmak 1915-ben elfoglalták az óriási ország nyugati tartományainak egy részét, amivel Oroszország fontos ipari és mezőgazdasági területeket veszített. A hátországban jegyrendszert és – a katonaság szükségleteit kielégítendő – kötelező gabonabeszolgáltatást vezettek be, melyek növelték a polgári lakosság nélkülözéseit és háborúval szembeni elégedetlenségét. Tekintetbe véve, hogy a birodalom akár bele is rokkanhat a háborúba, az orosz politikai vezetésen belül már 1915-ben fontolgatták a központi hatalmakkal kötendő különbéke lehetőségét, amiről azonban az ország nyugati szövetségesei hallani sem akartak.

Az angol és francia szövetség melletti kitartást szorgalmazók táborába tartozott többek között Szergej Szazonov külügyminiszter, míg a németekkel kötendő különbéke pártján állt a cári család gyógyítója és bizalmasa, Grigorij Raszputyin, valamint vele együtt Alekszandra Fjodorovna cárné. Raszputyint 1916 végén meggyilkolták, Szazonovot pedig leváltották. A külügyminiszter utóda rövid ideig a németbarát Borisz Stürmer lett, akit néhány hónap után a németellenes Nyikolaj Pokrovszkij követett a tárca élén.

Lázadás és az első szovjetek

Két enyhe tél után 1916–1917 tele szokatlanul hideg volt. Olyannyira, hogy a vidéki parasztasszonyok nem voltak hajlandók szekereiken a városokba hordani az élelmet. A nehézségeket fokozta, hogy a kormányzat képtelen volt megszervezni a mezőgazdasági termékek felvásárlását és városokba szállítását. Így 1917-ben a nemzetközi nőnapon, ami a pravoszláv naptár szerint február 23-ra esett, a tűrőképességük végső határára jutó petrográdi nők (a fővárost a háború kitörése után keresztelték át Petrográdra a németesen hangzó Szankt-Petyerburgról) kenyeret és békét követelve az utcára vonultak.

A következő négy napban az orosz fővárosban állandósultak a tüntetések és a sztrájkok. Először csak a munkások csatlakoztak a tüntetőkhöz, majd fokozatosan a katonák is. A lázadó katonák páncélautókat szereztek, és ezekkel az utcákon járőröztek. A forradalmi tömeg sok helyütt üzleteket, éttermeket és magánrezidenciákat fosztott ki, fegyverraktárakat tört fel, kirabolta a belügyminisztériu­mot, február 27-én késő délután pedig megostromolta a hírhedt cári titkosrendőrség, az Ohrana központját, ahol szétszórta és elégette az aktákat.

A forradalom kitörésekor a fronton tartózkodó II. Miklós cárnak kezdetben fogalma sem volt a helyzet súlyosságáról, mivel azt hitte, hogy a petrográdi politikusok csak a zendülés méreteinek eltúlzásával akarnak nagyobb hatalmat kicsikarni az Állami Dumának. Amikor azonban a katonai vezetők is megerősítették, hogy a fővárosi állapotok ellenőrizhetetlenné váltak, kinevezte Nyikolaj Ivanov tábornokot a Petrográdi Katonai Körzet parancsnokává, azzal a paranccsal, hogy verje le a zendülést. Néhány nappal később viszont – azért, hogy a vasúti összeköttetés ne szakadjon meg, így a Petrográdtól mindössze néhány száz kilométerre a németekkel szemben harcoló alakulatok utánpótlást kaphassanak – arra utasította a generálist, hogy addig ne cselekedjen, ameddig ő maga vissza nem tér a fővárosba. Az uralkodó február 28-án indult el a Dnyeper-menti Mogiljov városában berendezett főhadiszállásról a Petrográd melletti Carszkoje Szelóban található nyári rezidenciájába.

Február 27-én este a parlament székhelyén, a petrográdi Tauriai Palotában a Duma létrehozott egy tizenkét tagú ideiglenes bizottságot, amely proklamálta, hogy „magára vállalja a kormányzás és a közrend helyreállítását”. Néhány órával a Duma Ideiglenes Bizottságának megalakulása előtt született meg a fővárosban a Munkásküldöttek Szovjetjeinek Ideiglenes Végrehajtó Bizottsága, amely rögtön azt a felhívást intézte a munkássághoz, hogy minden ezer munkás válasszon magának egy küldöttet, akit delegál a Petrográdi Szovjetbe (a szovjet szó oroszul tanácsot jelent). A delegátusok többsége a mensevikek (szociáldemokraták) és az eszerek (parasztpár­tiak) sorai közül került ki. A Petrográdi Szovjet elnökévé a mensevik Nyikolaj Csheidzét választották, míg két helyettesévé az eszer Alekszandr Kerenszkijt, illetve a baloldali Duma-képviselőt, Matvej Szkobelevet. A Szovjetbe ekkor olyan kevés bolsevik képviselő került be, hogy még frakciót sem tudtak alakítani.

Mialatt a fővárosban megalakult a két hatalmi központ, II. Miklós cár Petrográd felé közeledett. Mintegy százhetven kilométerre a fővárostól az uralkodó vonatát megállította egy tiszt, aki jelentette, hogy az előttük lévő pályaszakaszt ellenséges katonaság ellenőrzi. A cár ezért kíséretével Pszkov városa felé vette az irányt, ahol az északi front főparancsnoksága székelt, és ahonnan távírón keresztül ha Carszkoje Szelóval nem is, de Petrográddal már fel lehetett venni a kapcsolatot.

Március 2-án (a Gergely-naptár szerint március 15-én) Pszkovban a frontparancsnokok többségének támogatását – beleértve a kaukázusi front parancsnokát, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget is – élvező Mihail Alekszejev tábornok, a cári hadsereg vezérkari főnöke közölte II. Miklóssal, hogy a háború csak azon az áron folytatható, ha lemond a trónjáról. A cár távozását nem ellenezte sem a Duma, sem a Petrográdi Szovjet.

A cárizmus bukása

A cár megfontolta a döntést, és először úgy határozott, hogy a koronát a fiának, Alekszej Nyikolajevics nagyhercegnek adja át, azzal a kikötéssel, hogy amíg az akkor tizenkét esztendős gyermek el nem éri a nagykorúságot, addig az országot régensként Mihail Alekszandrovics nagyherceg fogja vezetni. II. Miklós konzultált a vérzékenységben szenvedő fiáról az udvari orvossal, Jevgenyij Botkinnal, akinek azt mondta, hogy Raszputyin ígérete szerint mire Alekszej 13 éves lesz – tehát 1917 nyarán –, teljesen ki fog gyógyulni a betegségéből. Az orvos azt felelte neki, hogy az orvostudomány sajnos nem ismer ilyen csodákat. Ezt hallva az uralkodó változtatott az eredeti elképzelésén, és utódaként Mihail Alekszandrovicsot jelölte meg. Beleegyezett továbbá az Ideiglenes Kormány megalakításába, amelynek élére Georgij Lvov herceg került. Mihail Alekszandrovics nagyherceg neheztelt a cárra, amiért fivére a megkérdezése nélkül nevezte ki őt az utódjának. Ezért azután, mivel a kabinet többsége azon az állásponton volt, hogy ne fogadja el a koronát, március 4-én nyilatkozatot bocsátott ki, amelyben udvariasan visszautasította a trónt. Ezzel Oroszországban véget ért a monarchia kora és a Romanov-dinasztia több mint három évszázados, 1613 óta tartó uralkodása. Azé a családé, mely olyan nagyformátumú cárokat adott Oroszországnak, mint I. (Nagy) Péter vagy II. (Nagy) Katalin.

A februári orosz forradalom egyik különös vonása az volt, amilyen rendkívüli gyorsasággal a cári államhatalom szétesett. Az 1917. évi oroszországi eseményekről monográfiát jegyző lengyel–amerikai történész, Richard Pipes megállapítása szerint: „Mintha a világ leghatalmasabb birodalma organikus egység nélküli, művi képződmény lett volna. Abban a minutumban, hogy az uralkodó visszavonult, összeomlott az egész építmény.”

Az Ideiglenes Kormány a megalakulásától kezdve erőtlennek bizonyult Oroszország vezetésére. Nem rendelkezett hozzá sem kellő önbizalommal, sem pedig világos programmal. Törekedett ugyan egy demokratikus, polgári rendszer kiépítésére (amelynek keretében deklarálta az emberi szabadságjogokat, illetve az ország népeinek szabad önrendelkezését), ám a három leglényegesebb kérdést képtelen volt rendezni: egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, a földreform végrehajtását, továbbá a háború befejezését. A kormányfő, Lvov herceg gyenge kezű politikus volt, akire a saját kabinettitkára, Vlagyimir Nabokov (a világhírű író édesapja) így emlékezett vissza: „Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor Lvov a tekintély hangján szólt volna, vagy határozottan fölemelte volna a hangját… maga volt a megtestesült passzivitás.”

Katonai kudarc

A háború végső győzelemig történő folytatásában – a bolsevikokat leszámítva – minden párt egyetértett. Pavel Miljukov külügyminiszter 1917 áprilisában arról biztosította a nyugati szövetségeseket, hogy Oroszország a győzelem kivívásáig harcolni fog. Jú­nius­ban azonban bekövetkezett a katonai összeomlás. A Bruszilov tábornok vezette nagy nyári offenzíva (amely a „Kerenszkij-offenzíva” nevet kapta, miután a támadásra Kerenszkij, a kormány hadügyminisztere adott utasítást) a galíciai Tarnopolnál kudarcba fulladt. Az összehangolt támadás két hét alatt kivérzett. Nem volt szerencsésebb helyzetben a vakmerő Lavr Kornyilov tábornok sem, akinek csapatai a román fronton mutatták a válság jeleit. A katonai kudarc megtörte az orosz haderőt, és a továbbiakban mindenütt védekezésre kényszerült. A frontokon a harc megtagadása mindennapossá vált, a dezertált vagy fogságba esett orosz katonák száma pedig folyamatosan emelkedett.

A nyolc hónapig hatalmon lévő Ideiglenes Kormány alapjában véve eredménytelen kormányzása nyomán a politikai erők polarizálódása felgyorsult. Lvov herceg, valamint az őt 1917 augusztusában váltó Kerenszkij nem tudták megakadályozni a bolsevikok térnyerését, akiknek vezére, Vlagyimir Iljics Lenin 1917. április 3-án a német hatóságok segítségével, egy lezárt vasúti kocsiban azzal a céllal tért haza a száműzetéséből, hogy magához ragadja a hatalmat, és felépítse a világtörténelem első szocialista államát.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa