A Horthy- és a Kádár- kor nyomorultjairól

Tettek ideje: barlanglakóktól a rongyosforradalomig a Kassák Múzeumban

Pálffy Lajos – 2017.03.17. 01:00 –

A lakhatási lehetőségekre fókuszál a budapesti Kassák Múzeum jelenlegi tárlata. A Tettek ideje című kiállítás az egykori barlanglakásoktól a közelmúltbeli lakásfoglalásig dolgozza fel a budapesti szegények lakáshelyzetét.

Kassák Múzeum 20170317A szociofotósok mindent megörökítettek (Fotó: Kocsis Zoltán)

Április elejéig látogatható a Kassák Múzeum kiállítása, amely a múzeum 2012-ben megkezdett, Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitás­ban című kiállítássorozatának része. A Tettek ideje – Lakhatási mozgalmak a 20. században című kiállítást a Közélet Iskolája közösségi oktató- és kutatóközponttal együtt valósították meg. A tárlatot kilenc nagyobb egységre tagolták, amelyet egy idővonal köt össze. Legelőször a barlang- és kunyhólakók fővárosi küzdelmeivel szembesülhetünk, megtudhatjuk, hogy özv. Tóth Győzőné 1910-től haláláig, 1971-ig lakott egy budafoki barlanglakásban. Ő volt az utolsó fővárosi barlanglakó, de 1910-ben még 636 „lakásban” közel 2700 ember élt így az egykori kőbánya tbc-s gödreiben. Már egy 1897-es rendelettel megtiltották ugyan új barlanglakások kialakítását, de a szükség akkor is nagy úr volt.

A trianoni szerződés után pedig állami szükségtelepeket (Auguszta, Zita, Mária Valéria) kellett emelni az elcsatolt területekről menekülőknek, és nemsokára elkezdődött a pesti peremkerületekben az első bódéépítési hullám is. A Suhajda, a Kiserdő és a Hangyatelep szabályos bodegaváro­sok voltak, ahol iparosok is működtek. Döbbenetes fénykép mutat 1929 októberéből egy rossz lábasokból emelt hajlékot Pestszentlőrincen, de itt van Escher Károly 1937-es fotósorozata is egy bodega felépítésének fázi­sairól. A következő fejezet a bérlőmozgalmakból ad ízelítőt. Növekedett a város, 1909-ben a bérkaszárnyák tulajdonosai egységesen és drasztikusan megemelték a lakbéreket. A szociáldemokraták által is támogatott bérlők pedig válaszul bojkottot hirdettek egyes házakra, amelyek így nem hoztak jövedelmet, tehát elértéktelenedtek. Voltak nagy tüntetések is 1910-ben, legalább ötről vannak fényképek a falon. Müller János fotóján láthatjuk egy Csángó utcai bérház belső udvarát tiltakozásul felszalagozva, és ott lóg a háziurat jelképező szalmabábu is.

A harmadik fejezet a tömeges lakásfoglalásokkal foglalkozik. Ilyenből három is volt a 20. században. Az első még 1919-ben a vörös diktatúra idején, de akkor hamar helyreállt a rend. Aztán 1944-ben jött a következő, amikor az elhurcolt zsidóság, majd pár hónap múlva már a Nyugatra menekülők lakásait foglalták el az ilyesmire képesek. A harmadik nagy hullám egyébként 1956-ban volt, ekkor még 3400 félkész otthont is belaktak a menekülők lakásai (7217) mellett. Az 1957 márciusában Kádárék által kiadott kormányrendelet pedig szentesítette a fennálló állapotokat – konszolidálni kellett. A negyedik fejezet a munkásszállók világába visz el fotográfiák segítségével. 1961-ben 225 ezer ember élt így, és még 1989-ben is 120 ezer. Ekkor készült Benkő Imre sorozata is egy Bartók Béla úti szállóról, ami persze megszűnt, mint a legtöbb ilyen. Valamilyen megfontolásból azután a házépítő kalákák bemutatása következik, amelyek a fő­város peremén is működtek, nem csak vidéken. Aztán tájékozódhatunk a lakótelepeken (jelesül az újpalotain) szerveződő közösségekről – a telepek szocioló­giai problémáiról amúgy már 1969-ben könyvet írt Szelényi Iván és Konrád György.

De mégis, a fotók tanúsága szerint is, volt valamiféle közösségi élet, Piramis-koncert az óvoda tetején 1978 májusában, télbúcsúztató elvonulás, közös reggeli torna, utcabál és aszfaltrajzverseny. A következő fejezet ehhez kapcsolódik, a lakásbérlők, a bérlőközösségek szerveződéséről szól. Az egyik első ilyen a Csengery Antal utcában alakult 1987-ben, amikor Hajdu Miklós vezetésével megtartották a lakbér hatvan százalékát, és maguk oldották meg belőle a karbantartásokat. 1990 és 1995 között aztán 419 ezer bérlakást adtak el a fővárosban, vége lett ennek a világnak is.

De a kiállításnak még nincs vége, ráadásnak megkapjuk a cigányok lakásfoglalásairól szóló összeállítást, ami az Illatos úti Dzsumbuj történetére korlátozódik. Ahol az 1910 körül emelt, lerobbant bérházakban már 1983-ban beköltöztek a cigányok a mosókonyhákba és az üresen álló lakásokba. Hogy aztán 1997-ig tartson a botrányokkal tarkított kilakoltatási folyamat. Végezetül pedig Rongyosforradalom címmel felvillantják az 1989. novemberi hajléktalantüntetéseket, amikor a MÁV bejelentette, hogy éjszakára bezárja a pályaudvarokat, kitört a „rongyosforradalom”, a szegények utcára vonultak, és többek között az MSZMP ingatlanjaira is igényt tartottak. Nem is véletlen, hogy egy akkori szocialista vezető, Katona Béla is feltűnik a fotókon, nyugtatván a tömeget.