Egy tábornagy bukása

Száz éve váltotta le IV. Károly a Monarchia fegyveres erőinek híres vezérkari főnökét, aki megmenthette volna a birodalmat

Ligeti Dávid – 2017.03.01. 02:07 –

Habsburg Károly császár és király 1917. március 1-jén felmentette az Osztrák–Magyar Monarchia összes fegyveres erőinek vezérkari főnöki beosztásából Franz Conrad von Hötzendorf tábornagyot (1852–1925), aki közel tíz esztendőn keresztül töltötte be a dualista állam e kulcsfontosságú beosztását.

Franz_Conrad_von_HötzendorfConrad tábornagy bukását nem a harctéri kudarcok okozták (Forrás: Wikipedia)

A tábornok ennek köszönhetően minden kétséget kizáróan a legismertebb első világháborús Monarchia-béli generális, visszaemlékezései, feljegyzései megkerülhetetlen forrásanyagot képeznek nem pusztán a hadtörténészek, hanem a dualista állam történelmét vizsgáló minden historikus számára. Mindezen szempontok miatt érdemes külön vizsgálnunk száz évvel ezelőtti leváltását is.

Conrad 1906-ban még altábornagyként lett – Ferenc Ferdinánd főherceg felkérésére – a Monarchia vezérkari főnöke. A tábornok Európa ekkor még nyugalmas időszakában szinte azonnal a Monarchia által indítandó preventív háború pártján állt azon tételből kiindulva, hogy a gazdasági és politikai válságban szereplő dualista állam stabilizálásának kulcsa egy sikeres háborúban rejlik. A generális meghatározó kezdeményezője és támogatója volt Bosznia 1908. évi annektálásának, valamint a Szerbia elleni – meg nem valósult – preventív háborúnak. Az olasz–török háború idején, 1911-ben a tábornok követelt megelőző csapást az oszmán területek megszerzésén fáradozó Itália ellen. Conrad ekkor agresszív politikája miatt megbukott, utóda Blasius Schemua altábornagy lett. Minthogy a dualista állam arányaiban a leggyengébb haderővel rendelkezett Európa nagyhatalmai között, a tábornok első vezérkari főnöksége idején erélyesen tört lándzsát a hadsereg fejlesztése, reformja mellett; eredményei azonban a szűkös költségvetési lehetőségek miatt korlátozottak maradtak.

Nem sokkal később, 1912-ben mégis újra kinevezték, mivel Ferenc Ferdinánd trónörökös belátta, hogy képtelen hasonló kvalitású személyt találni e kulcsfontosságú posztra. A szarajevói merényletet követően a hadsereg főparancsnoka Frigyes főherceg lett, de mivel szerepe csupán protokolláris teendőkre szorítkozott, a tényleges irányítás Conrad kezébe került.

A hosszú háborúban

Az első krízis Conrad karrierjében rögtön 1914 szeptemberében bekövetkezett, miután a Monarchia offenzívája kifulladt a keleti fronton. E kudarc legfőbb oka az volt, hogy Conrad alábecsülte a Monarchia ellen felvonuló orosz erők nagyságát: nem tudhatta, hogy az eurázsiai birodalom gyorsabb mobilizációra képes az előrejelzésekhez képest, továbbá haderejének több mint kétharmadát a dualista állam ellen veti be. Mindezek következtében Conrad kénytelen volt szeptember 11-én általános visszavonulást elrendelni, amely nap méltán viselhetné a Monarchia haderejének fekete napja címét: ekkor világossá vált, hogy a dualista államnak a gyors győzelem helyett hosszú háborúra kell berendezkednie.

Végül Conrad elkerülte német kollégája, Helmuth von Moltke sorsát, aki belebukott a marne-i vereségbe. A kezdeti kudarcok ellenére Conrad továbbra sem adta fel offenzív szemléletét, de ekkor már nem pusztán elképzelései diktálták az újabb és újabb támadásokat: a keleten szorult helyzetben lévő német hadsereg támogatása mellett Przemyśl erődrendszerének felmentése volt a cél. Ezen harcok felőrölték a Monarchia csapatait, miközben csak egy jelentősebb győzelmet arattak Limanowánál. Összességében az 1914–15-ben elszenvedett élőerőben bekövetkezett veszteség körülbelül kétmillió – pótolhatatlan – katonát jelentett. Ezt a tényt még az sem ellensúlyozta, hogy a gorlicei áttörést követően a Monarchia elfoglalta Orosz-Lengyelország területét, mintegy ötszáz kilométerrel visszavetve a cári csapatokat.

Míg a háború első kilenc hónapjában főleg a harctéri kudarcok, a győzelmes 1915-ös esztendőben Moltke utódjával, Falkenhaynnal való vitája okozhatta volna a bukását, mindezek ellenére helyén maradhatott. A konfliktus közöttük az volt, hogy míg Conrad az egész háború folyamán a keleti front primátusa mellett kardoskodott, német kollégája itt csak defenzívára törekedett volna, és úgy vélte: a háború kizárólag Franciaországban nyerhető meg. Elsősorban az 1915. évi szerb hadjárat, valamint a Monarchia dél-tiroli offenzívája terhelte nemcsak a két tábornok, hanem a két ország viszonyát is. Egyébként gróf Tisza István is több ízben kezdeményezte 1915 folyamán Conrad menesztését, mindannyiszor eredménytelenül. A központi hatalmak közös hadművelete után, amelynek során megszállták Szerbiát, Conrad 1916 elején saját csapataival elfoglalta Montenegrót és Észak-Albániát. 1916 vészterhes nyara azonban ismét felvetette Conrad leváltásának szükségességét. A dél-tiroli támadást a kezdeti sikerek után fel kellett függeszteni, mert a Bruszilov-offenzíva nyomán újabb hatszázezer katona dőlt ki a csatasorból, ráadásul az olaszok is sikeres ellentámadásba lendültek az Isonzó mentén. Bruszilov forradalmian új stratégiája, valamint a románok hadba lépése az antant oldalán kis híján már ekkor a dualista állam vesztét okozta.

Miután II. Vilmos 1916 augusztusának végén leváltotta Falkenhaynt, Conrad – hasonlóan 1914 őszéhez – túlélte német kollégája bukását. Ennek megfelelően Conrad az osztrák–magyar vezérkari főnöki cseréig hat hónapot dolgozott együtt a 3. német vezérkari főnökkel, vagyis Hindenburggal, és bár ekkor már nem robbantak ki akkora viták, mint a korábbi hónapokban, az osztrák tábornagy egyre nehezebben viselte azt, hogy a Monarchia mind jobban alárendelődött német szövetségesének.

A többszöri heves viták ellenére Conrad a németek számára Ausztria legkiválóbb katonai hagyományát jelenítette meg. Mi több, a dél-tiroli hadjárat kezdeti sikerei tovább növelték ázsióját, sőt Berlinben egyenesen úgy fogalmaztak, hogy az osztrák–magyar tábornoknak kellene vezetnie a német csapatokat. 1916 novembere – Ferenc József halála – azonban rövid idő alatt más helyzetet teremtett, hiszen az új uralkodó, Károly jelentős személycserékbe kezdett a birodalom teljes vezetésében.

Persona non grata és kitüntetés
Charles_IVAz ifjú császár és király maga vette át a főparancsnokságot (Forrás: Wikipedia)
Paradox módon végül a tábornagy bukását nem a harctéri kudarcok, hanem sokkal inkább az udvari intrikák okozták. Szerencsétlenségére különösen rossz viszonyban volt az ifjú császárnéval, aki még trónörökös-feleségként nyíltan bírálta Conrad második házasságát. A korábban megözvegyült tábornok ugyanis egy elvált asszonyt vett feleségül, és ez a lépése persona non gratává tette a mereven katolikus császárné számára. Bár Conrad második felesége is olasz származású volt, a veterán tábornagy a hadsereg azon tagjaihoz tartozott, akik gyanakvással figyelték a Bourbon-Pármai dinasztiá- ból származó Zita tevékenységét. A császárné két fivére a belga hadseregben szolgált, és 1918 tavaszán némileg igazolódott is Conrad félelme, mert ekkor, éppen a leváltása idején derült ki, hogy sógorai révén Károly kapcsolatba lépett a francia kormánnyal (Sixtus-affér).

Conrad számára az is kedvezőtlen fejlemény volt, hogy az új uralkodó jó viszonyt ápolt és politikájában is egyetértett néhai nagybátyjával, Ferenc Ferdinánddal, Conrad viszonya pedig legendásan rossz volt, így sejthető volt, hogy Károly nem éppen a legjobb prekoncepciókkal rendelkezik a tábornagyról. Bizalmas körben így nyilatkozott róla 1914 augusztusában: „Károly egyáltalán nem tanult semmit, még csak helyesen sem tud írni. Nagybátyja szándékosan el akarta butítani.” Conrad pozícióját tovább rontotta 1916. december másodika, amikor az ifjú császár átvette a főparancsnokságot. Az állandó konfliktusok hatására szóba került Conrad leváltása, amelyre a vezérkari főnök azt ismételgette: „Úgy van az, ha egy család lánya önálló háztartást alapít, hogy nem szívesen viszi magával a szülői házból nevelőit!” Mindezek után leváltásának egyik oka a „kertelés nélküli kommunikációra” vezethető vissza, amellyel ellenvéleményét gyakran megfogalmazta, de Conrad háborús sikereit továbbra is becsülte a császár.

Károly november 25-én Conradot tábornaggyá léptette elő, amely lépést még a bizalom egyértelmű jeleként azonosított a generális. (Nem mellesleg 1867 óta ő lett a birodalom első nem Habsburg tábornagya). Károly igyekezett békében megválni a tábornagytól, felmentésekor nyomban felkérte, hogy Tirolban vezessen egy hadseregcsoportot. Conrad elcsigázottságát és csalódottságát mutatta, hogy ezt elsőre elutasította, hiába harcolhatott volna az általa oly gyűlölt liberális Olaszország ellen, és inkább a nyugdíjazását kérte. Károly ekkor a saját uniformisáról levett Katonai Mária Terézia Rend Nagykeresztjét tűzte Conrad zubbonyára, ezzel jelezve, mennyire számít további munkájára. Conrad végül elfogadta Károly felkérését, és átvette a tiroli hadseregcsoport irányítását, bár nem járt messze az igazságtól, amikor úgy vélte, másodlagos szerepet kapott. Döntésében fontos szerepet játszott még, hogy igazi német–osztrák hazafiként igen szerette Ausztria hegyvidéki területeit. Noha az 1917. őszi caporettói áttörés idején az általa vezetett hadseregcsoport is jelentős sikereket ért el, az 1918. júniusi balsikerű offenzívát követően bűnbakká vált, és 1918 júliu-sában hadseregcsoporti tisztségéből is felmentették. Ekkor a grófi címmel vigasztalódhatott.

A hiányzó hős

Conrad 1917. évi leváltásáig közel harmincegy hónapot állt a háborús Monarchia vezérkarának élén, amely révén az első világháború leghosszabb ideig működő vezérkari főnöke volt. Károly vezérkari főnökké az erdélyi származású Arthur Arz tábornokot nevezte ki, amely lépéssel megkönnyítette az utat a különbéke-tárgyalások lefolytatásához. Az aktívan politizáló Conrad úgy vélte, hogy „a vezérkari főnöknek feltétlenül foglalkoznia kell a politikával, mivel ha ezt elutasítja, az felfogóképességének hiányát, vagy a munkától való ódzkodást bizonyítja, […] tárgyalóasztal és csatamező a legszorosabban függ egymástól”, addig Arz pusztán azt hangsúlyozta, hogy „nem aktív politizálással bíztak meg, de kötelességem volt beavatkozni, ha a politikai folyamatok a hadsereg érdekeit sértették”. Az új vezérkari főnök tehát megbízatása kezdetétől ezt a követő stratégiát választotta elődjével szemben, és ezzel maximálisan eleget tett Károly elvárásainak.

A későbbi események azonban azt igazolták, hogy szükség lett volna egy erősebben politizáló és az intrikákban is jártas vezérkari főnökre, különösen 1918 őszén, a Monarchia pusztulása idején. Conrad bukását így végeredményben Károly békekötési szándéka eredményezte, eltávolításával azonban a birodalom egyik olyan embere veszítette el hatalmát, akinek esélye lett volna megakadályozni a saint-germaini katasztrófát, vagyis a Dunai Monarchia szétzúzását.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa