Egyházi hősök a diktatúrák idején

Balogh Margit: Mindszenty a magyar nemzet főpapjává vált, őbenne szétválaszthatatlanul összeforrt a magyarság és a vallás

Vitéz Anita – 2017.02.09. 02:06 –

Folytatni kell az egyházak diktatúrák alatti mozgásterének vizsgálatát, feltárni az egyéni hősöket, akik példaként állhatnak a jövő nemzedékek előtt – mondta lapunknak Balogh Margit történész, a 20. századi magyar egyháztörténet elismert kutatója, aki ma a Mika Sándor Egyesület által szervezett, a Gulág Emlékév apropóján megrendezésre kerülő Keresztény társadalmi mártírium 1944–1956 című konferencia előadója lesz.

Balogh Margit 20170209A kutatás kulcsszavai az árnyaltság és hitelesség – vallja a történész (Fotó: Varga Imre)

– Hogyan segíti a Gulág Emlékbizottság a tényfeltáró munkát, vagy azt, hogy a mai társadalom közelebb kerüljön a 20. századi egyházüldözés kérdéséhez?

– A Gulág Emlékévnek köszönhetően számtalan helyi történet került elő egy-egy térségből, arról, hogy az emberek miként, hogyan élték meg a háború végóráit és a háborút követő rendszerváltozást. Soha ennyi konferencia, kerekasztal-beszélgetés nem volt a gulágon történtekről, mint az eltelt pár hónapban. Közülük több is kifejezetten a hívők és az egyházi emberek sorsával foglalkozott. Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága munkatársa például összehasonlította a német koncentrációs táborok és a szovjet Gulag-táborokban raboskodott egyháziak helyzetét: Dachau kétségtelenül maga volt a földi pokol, itt a papoknak mégis külön barakkjuk volt és szentmisét mutathattak be, a szovjet táborokban viszont szigorúan tilos volt a misézés.

– Milyen kutatások zajlanak most, amelyeknek a kommunista egyházüldözés megismerése a célja?

– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága az, amelynek legfontosabb, jogszabályban előírt feladata a kommunista diktatúra hatalmi működésének feltárása. A kollégák igazán jelentős alapkutatásokat végeztek, de a korrekt és felelősségteljes munkához még sok idő kell. A rendszerváltozás óta már igen sok alapkutatás folyt, örvendetesen sokan az egyházi személyek sorsát kutatták. A teljesség igénye nélkül említem négy fiatal kutató nevét: Wirthné Diera Bernadett a hitoktatás és az elitképzés kapcsolatát vizsgálta, Cúthné Gyóni Eszter az 1951-ben elítélt zirci ciszterci apát, Endrédy Vendel sorsát dolgozta fel, a ferences Kálmán Peregrin a kádári egyházpolitika első éveit tette nagyítólencse alá, Bánkuti Gábor az 1950-ben szétszórt jezsuita rend tagjainak szenvedéstörténetét vizsgálta.

– Melyek a 20. századi kommunizmus és az egyház kapcsolatának sarokpontjai?

– Nagypolitikai horizontból a Szovjetunió egyházpolitikai gyakorlata fontos. A bolsevikok hatalomra kerülésük után az ikonok helyére proletárvezetők portréit tették, az egyházi ünnepeket kommunista ünnepekkel váltották fel, a templomokat lerombolták, szekularizálták. Fizikailag megsemmisítették szinte a teljes ortodox püspöki kart, háromszáz embert. Magyarországon fontos tényező, hogy a két világháború közötti politikai elit kifejezetten keresztény-nemzetinek vallotta magát. Legnehezebben a katolikus egyház alkalmazkodott az 1945 utáni politikai változásokhoz, hiszen számtalan oktatási intézménye, egyesülete, szervezete, földbirtoka volt, sajtót működtetett. A protestáns egyházakat kevesebb megrázkódtatás érte, történelmükben ráadásul komoly hagyományai vannak a liberális társadalmi törekvéseknek.

– Mi volt az 1945 utáni kormányok terve az egyházakkal?

– Az 1945 és 1948 közötti kormányok deklarált célja a szeparáció, az állam és az egyházak szétválasztása volt, de a hatalomra került politikai erők ezt a „klerikális reakció” elleni élet-halál harcként értelmezték. Ennek következménye volt az egyházi földek szétosztása, a katolikus egyesületek betiltása, a keresztény párt ellehetetlenítése, az iskolák államosítása. Az 1949-es új alkotmány aztán szentesítette a szeparációt, állandóvá vált a megfélemlítés, az egyháziak üldözése, az állami ellenőrzés és gyámkodás. Az 1956-os forradalom az egyházpolitikára is következményekkel járt: a likvidáló egyházpolitikát felváltotta egy népfrontos, az egyházakat egyszerre megnyerni és eliminálni igyekvő taktika. Majd 1958 után elfogadottá vált, hogy az egyházak a templomfalakon belül azt csinálnak, amit akarnak, konfliktussal járt azonban, hogy aktív papok, a hivatásukat lélekben soha fel nem adott szerzetesek próbálták szélesíteni a pasztoráció kereteit, és ez újabb koncepciós perekhez vezetett.

– Milyen kutatásokra van még szükség a jövőben?

– Ami a 20. századi egyháztörténet-írást illeti, indokolt folytatni az egyházak diktatúrák alatti mozgásterének, korlátainak és lehetőségeinek vizsgálatát. Feltárni az egyéni hősöket, akik pozitív példaként állhatnak a jövő nemzedékek előtt. Példamutatáson nem kizárólagos ellenállást vagy tagadást értek, az emberek életpályája jellemzően sokkal összetettebb annál, hogy vagy csak erre, vagy arra fel lehetne fűzni. A kutatás két legfontosabb kulcsszava talán az árnyaltság és a hitelesség kell, hogy legyen. Ennek kell vezérelnie mind a tudomány, mind a közbeszéd tartalmát.

– Évtizedek óta foglalkozik Mindszenty József bíborossal: mennyire tipikus vagy különleges az ő története?

– Az alatt a negyedszázad alatt, amíg Zalaegerszegen szolgált, a város annyit fejlődött, mintha püspöki székhely lett volna. Amikor a Szentszék keresni kezdte a megfelelő személyt a veszprémi püspöki székbe, Mindszenty József mögött már sziklaszilárd lelkipásztori, tevékeny közéleti és politikai múlt állt, ami hatásában kiterjedt a Dunántúlra. Hitler totalitárius rendszerének elutasítása ahhoz vezetett, hogy a nyilasok letartóztatták, Sztálin rendszerének megtagadása viszont a kommunisták retorzióját váltotta ki. Prímásként két lehetőség közül választhatott. Vagy azokkal tart, akik úgy gondolták, hogy – ha kényszerűen is, de – tudomásul kell venni a diktatúrát és a túlélés lehetőségeit kell keresni, vagy a teljes elutasítást választja. Mindszenty az elvekhez végsőkig való ragaszkodást részesítette előnyben, mert reménykedett egy világpolitikai fordulatban, és mert abban a szilárd tudatban cselekedett, hogy maga mögött tudja a Szentszék támogatását. Rómában is úgy gondolták, hogy üldözések idején két út létezik: alkalmazkodás vagy hajlíthatatlanság. Bár Mindszenty lépései nem minden esetben találkoztak helyesléssel, kifelé Róma minden esetben kiállt mellette.

– Igazolta a történelem Mindszenty hajlíthatatlanságát?

– A bolsevizálódást helyesen látta, de ellenállása politikai értelemben bukáshoz vezetett. Az erkölcsi győzelem azonban az övé, amennyiben az utókor benne látja a mindenkori önkényuralmi rendszerekkel való szembenállás példáját. Hősiességéért elnyerte a fehérmártír-koszorút, de ebből sem neki, sem a katolikus papságnak, sem a híveknek nem származott előnye. A hidegháború idejének kulcsszavává a kompromisszum vált: az atomfegyverek árnyékában ez lett a világ túlélésének játékszabálya. Szilárdsága miatt ellenfelei számára lehetővé vált a közvélemény áthangolása, ő pedig ahelyett, hogy mentette volna a menthetőt, harcba kezdett – egyedül. Paraszti származása, bebörtönzése, szenvedése mindeközben szinte népmesei hőssé formálták. A nép Mindszentyben tükörként látta önmaga érzéseit, szenvedélyeit, ítéleteit. Rettenthetetlen volt, amikor a szenvedő emberről volt szó. Megnyilatkozásainak sarokpontja az egyén, a személy értékéért és méltóságáért való kiállás. Páratlan teljesítménye, hogy a magyar nép többségében sikerült katolikus alapon közös nevezőre hoznia a vallásosság és a hagyományos értelemben vett nacionalizmus érzésvilágát, megszüntetve a köztük lévő ellentétet. A magyar nemzet főpapjává vált, őbenne szétválaszthatatlanul összeforrt nemzet, magyarság és vallás.

– Hol tart most a bíboros boldoggá avatása?

– Mindszenty halálának tizedik évfordulóján, 1985-ben kezdeményezték a kanonizációt, de igazi előrelépés akkor történt, amikor Paskai László átkérte az ügyet a területileg illetékes bécsi érsekségtől Esztergomba, 1993-ban. Habsburg-Lotaringiai Mihály, a Mindszenty Alapítvány elnöke és Szőke János posztulátor 1996-ban átadta a dokumentációt a római Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2012-ben hivatalosan megerősítette a bíboros boldoggá avatására irányuló magyar kérést. Az összegyűlt dokumentáció szakszerű lefordítása és hivatalos elismertetése után tudomásom szerint tavaly elkészült az úgynevezett Positio. A Positiót egy többféle szakértőből álló bizottságnak kell megvizsgálni, és amennyiben pozitív véleményt ad, akkor kerülhet végső döntésre a pápa elé, aki egyedül illetékes az életszentség elismerésében. Ha Mindszenty vértanú lenne, akkor nem lenne szükség csodára. Ő azonban hitvalló, így boldoggá avatásához igazolt és hitelesített csodára van szükség.

– Mindszenty József megítélése is mutatja, hogy erősen átpolitizált témával állunk szemben a kommunista egyházüldözést vizsgálva, amiben nehézségekbe ütközhet a párbeszéd a túlélők között. Keresztény tudósként hogyan látja, milyen lelkülettel érdemes hozzáállni a kérdéshez?

– Hasonlít a gyász folyamatához: először szembesülnünk kell a megfellebbezhetetlen ténnyel, annak érdekében, hogy ép lélekkel feldolgozzuk és lezárjuk a múltat. Ahogy az ügynöktörténetek, úgy az egyházüldözők és üldözöttek történetei is esetről esetre mások. A társadalomban nagy az igény az elszámoltatásra, amit a történész kizárólag nagy felelősséggel segíthet annak érdekében, hogy egyetlen vétlen se váljon bűnbakká, és hogy a rendszert működésében értsünk meg, ne csupán a felszínt lássuk. Mintha manapság nagyobb figyelmet kapnának az egyes személyek, kevesebbet az intézmények felelőssége, holott a bűn nem feltétlenül az egyén rosszindulatából fakadt.

– Mivel tudnak hozzájárulni a történeti diskurzusokhoz a tudománnyal foglalkozó civil egyesületek?

– A Mika Sándor Egyesülettel 2015-ben hozott össze a sors, a Mindszenty Józsefről írt monográfiám keltette fel a szervezők érdeklődését és kértek fel egy könyvbemutatóra a bécsi Pázmáneumba. Felkészült, kíváncsi, lelkes és minden jóra nyitott társaságnak ismertem meg a fiatalokat. Közülük nem egy ígéretes kutatópalánta.