Baloldali eszkimók

És igen, valóban minden változik! Ám van, ami ismétlődik; és gyakran megtörténik, kissé másképp ugyan, lehet más szereplőkkel, de a józan ész számára hasonló logikai séma szerint. Mint a miniszterelnökjelölt-válogatás a baloldalon…

Mintha az előző éveknél fontosabb pozíció várna rájuk, úgy marakodnak enyhén szólva is az igen bizonytalan hatalmi helyekért. Igaz, a legutóbbi választásokhoz képest sok minden átrendeződött, de a baloldal esélye nagyjából ugyanakkora most, mint akkor volt. Új emberek kaptak főszerepet, új témákkal esnek egymásnak a politikai közösségek, de a népszerűségük nem növekszik. Sőt! Tovább aprózódtak, önszántukból, szabadon, egy olyan választási rendszerben, amely sokkalta inkább az összefogásnak kedvezne. Ostoba szűklátókörűség lenne ez csupán? Esetleg hosszú távú helyezkedés? Az idő majd eldönti. Bár így folytatva talán még egyszer megpróbálhatnak belelépni ebben a folyóba… ám azután már a partról is el fogják őket zavarni.

A szocialisták igyekeznek levedleni a liberalizmus egyre súlyosabb, egyre hangosabb gúny tárgyát képező gúnyáját; a Demokratikus Koalíció még mindig ugyanarra az emberre épít, aki egykor ugyan legyőzte Orbán Viktort, de kormányzása során olyan politikai karanténba került, amelyből talán soha az életben nem mászik ki. Akkor sem, ha ezernyi Vágó István tart neki bakot. Mások valami teljesen új alternatívával próbálkoznak legalább egy-egy politikai szubkultúra szimpátiáját megnyerni, aztán eltűnnek, mint örök beteljesületlen ígéretek, rosszabb esetben lelepleződnek, mint a régi kommunista elit túlélésének örökösei, esetleg külföldről pénzelt, magyarellenes érdekek képviselői.

Jelenleg ott tartunk, másfél évvel a választások előtt, hogy ismét összefogásra szólít fel mindenki mindenkit a baloldalon, de nem tesz érte érdemben senki semmit. Álszent módon papolnak arról, hogy előbb programokról kellene megállapodni, azután a személyi kérdésekről vitázni, miközben már most nyilvánosan is röpködnek a nevek. A többször eltemetett, de mindig feltámadt szocialista párt újult erővel próbálkozik az összefogás élére lavírozni magát, bár sejthetően valami ármánykodással teszi mindezt, hisz egy olyan közös miniszterelnök-jelöltet tol előre és bíz meg a többi párttal való párbeszéddel, akit a saját választmánya sem támogatott abban, hogy országos politikus maradjon. Így Botka Lászlónak, pártvezetési hatalom nélkül, Szeged polgármestereként kellene tárgyalnia a többiekkel arról, hogy tényleg ő legyen a közös miniszterelnök-jelölt. Fura és abszurd helyzet – mindenképpen mögöttes találgatásokra ad okot.

Mint ahogy az is, hogy egy, a Szigetvári Viktor szerint Gyurcsány Ferenc pártjához köthető blog szavazást rendez a titokzatos virtuális világban arról, hogy ki lenne a legalkalmasabb kihívója Orbán Viktornak. És persze Gyurcsány Ferenc nyeri meg az internetes szavazást. Akit egyébként Botka László mellett a szinte mérhetetlen, azonban a médiában eltúlzott jelenléte miatt zsarolópozícióba került Együtt sem szívesen látna semminek az élén. Mindeközben Karácsony Gergely és Szabó Tímea törpepártja papagájként ismételgeti életidegen előválasztási javaslatát úgy, hogy májusra saját miniszterelnök-jelöltet készülnek bemutatni.

És akkor még nem is beszéltünk a mindig meglepetést tartogató Bokros Lajosról vagy a magyar politikatörténet egyik legnagyobb túlélőjéről, Fodor Gáborról sem. Akiknek ugyan társadalmi támogatottságuk már nincs, beleszólásuk azonban még lehet ebbe az egész kesze-kusza folyamatba. És végül: bizton várható még egy-két „független értelmiségi” sorba állítása is. Mert ez mindig felmerül mint lehetséges aduász.

Mondhatnák, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka a magyar politika baloldalán. Az eszkimók pedig nemhogy összefognának és ezzel saját lehetőségeiket növelnék a túlélésre, inkább egymásra álszent módon mosolyogva titokban törik a másik alatt a jeget.