Ki volt Dózsa György, s miért robbantotta ki a parasztháborút?

Hős vagy közönséges gyilkos? – Fél évezred múltával ma sincs konszenzus az 1514. évi felkelés vezérének történelmi megítélésében

Faggyas Sándor – 2014.07.11. 04:48 –

Bár a napokban lesz Dózsa György elfogásának és kivégzésének kereken ötszázadik évfordulója, az egyik leghíresebb magyar történelmi személyiség emlékét és alakját Magyarországon (Erdélyben kevésbé) csend és érdektelenség övezi. Pedig a Petőfivel és Vasvárival kezdődő, majd a 19-20. század fordulóján – nagyrészt Adynak köszönhetően – kibontakozó és az 1945 utáni évtizedekben tetőpontjára érő Dózsa-kultusz mélyen beivódott a magyar nemzettudatba.

dozsaDózsa György kivégzése. Matthaus Merian rézmetszete (Forrás: Rubicon)
A Dózsa feltételezett születésének 500. évfordulója alkalmából 1972-ben rendezett megemlékezéssorozatot koordináló emlékbizottság – természetesen marxista, történelmi materialista szellemű – irányelvei a magyar történelem kimagasló alakjaként mutatták be a parasztvezért, akinek személyében „a társadalmi haladás egyik nagyszerű hősét tiszteljük, akire emlékezve a küzdő és szenvedő néptömegekre is emlékezünk. A Dózsa nevével összeforrott parasztháború az 1848–49. évi polgári forradalmat és nemzeti szabadságharcot megelőző időszak legnagyobb jelentőségű magyarországi antifeudális küzdelme…” De tévednek, akik azt gondolják vagy mondják, hogy Dózsa csak a marxista és a népi-nemzeti baloldal (lásd Illyés Gyula, Féja Géza, Kovács Imre stb.) panteonjában élvez előkelő helyet. Erdélyben, különösen a Székelyföldön általános tisztelet övezi a dálnoki (Háromszék) születésű Székely Dózsa Györgyöt.

Rabló és ünnepelt hős

Legutóbb, június végén, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Répás Zsuzsanna a délvidéki Bajmokon a Dózsa-szobor felavatásán elmondott ünnepi köszöntőjében kiemelte: „Ha Dózsa György neve elhangzik, mindenki tudja, hogy a magyar történelem nagy, meghatározó személyiségéről van szó, éljen magyarként bárhol a világon.

A magyar történelem minden korszaka meglátta benne azt a személyt, akire mintaként, példaként lehet tekinteni elszántságáért, akinek volt elgondolása, terve, célja egy közösségben, és aki a népéért halt mártírhalált.”

Persze a nemzeti-konzervatív jobboldalon ma is sokan vannak, akik szerint Dózsa Györgynek semmi keresnivalója nincs a magyar történelem jeles személyiségeinek panteonjában. Ahogy Bánó Attila írta nemrég lapunkban megjelent történelmi publicisztikájában (Dózsa György és a párt elvárásait teljesítő marxista történetírás, Magyar Hírlap, 2014. április 25.), jó lenne megválni a hazugságokkal terhelt örökségtől, és „szembenézni például azzal az egyszerű igazsággal, hogy a kicsinyes sérelmeket dédelgető Dózsának nem volt elfogadható oka a belháború kirobbantására”. Szerinte a hatalomra törő, a kegyetlenkedésektől sem visszariadó parasztvezér nagyban hozzájárult a Mohács előtti Magyarország meggyengítéséhez, emiatt hazánk az agresszív Török Birodalom első számú célpontjává vált.
Ahhoz képest, hogy Dózsa György az utóbbi évszázadban a legismertebb magyar történelmi személyiségek közé került, s a róla elnevezett utcák és terek száma alapján csak kevesen előzik meg őt, meglepően kevés bizonyosat tudunk ötszáz év elteltével is az életéről, mentalitásáról, céljai-ról, tetteiről. Nemcsak születése ideje maradt homályban, hanem 1514 elejéig, mintegy negyvenévnyi életéről is csupán egy feljegyzés maradt fenn. Egy 1507-es levél, amely viszont döntő fontosságú. A levél Barlabási Lénárd erdélyi alvajdától, székely őrgróftól származik, akinek mai leszármazottja, a csíkszeredai születésű, Amerikában élő világhírű hálózatkutató, Barabási Albert-László a nyomába eredt, s 2007 nyarán a nagyszebeni Szász Nemzeti Levéltárban megtalálta a levél eredeti, latin nyelvű változatát.

A levélben az alvajda többek között azt írja, hogy „a legutóbbi meggyesi vásár napján a Meggyes város közelében fekvő Szeben város néhány lakosát kirabolták és megölték. Gondos vizsgálódás után meggyőződtünk róla, hogy ezt a gaztettet nem más, mint a Maros megyei Makfalváról való székely ember, Dózsa György lovag követte el”. Barabási professzor e levél és történeti vizsgálódásai nyomán (Villanások címmel 2010-ben megjelent érdekfeszítő könyvében) érthetőnek nevezi, miért terjedt el már Dózsa életében róla az a hír, hogy rabló és gyilkos, akit alvajda őse felhívására a székely főurak eltávolítottak Erdélyből, és ezután állt be a zsoldosok közé Nándorfehérváron, a legfontosabb délvidéki végvárban. Az ominózus levelet egyébként elsőként Szabó Károly, a Magyar Történelmi Társulat tagja fedezte fel és adta közre 1876-ban, azzal a közkeletűvé vált értelmezéssel, hogy ahelyett, hogy megbüntették volna ezt a „közönséges rablót és gyilkost”, az udvar bőséges jutalmakkal halmozta el és kitüntetett bátorságért, Magyarország érseke pedig hatalmat adott a kezébe, amikor rábízta a keresztes sereg vezetését, „lehetővé téve számára, hogy szabad folyást engedjen saját és a csőcselék haragjának, ezáltal olyan súlyos veszedelembe sodorja az országot, amelynek hatásait évszázadokon át megéreztük”. Márki Sándor történészprofesszor, Dózsa és a parasztfelkelés első monográfusa, 1913-ban megjelent művében hasonló érzéseinek adott hangot: „Már mégiscsak elképzelhetetlen dolog, hogy a király s rá nyomban a bíbornok annyira kitüntessen egy férfiút, ki tegnap még gazember, paraszt, s alsóbbrendű katonatiszt volt; ma pedig hírneves, nemes és egy, az ország védelmére az imént kötött béke ellenére összetoborzott nagy sereg fővezére.”

De hogyan lett egy szülőföldjéről távozni kényszerült ismeretlen székely katona a X. Leó pápa által 1513-ban elrendelt török elleni keresztes hadjárat egyik fővezére? Miért rá esett Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek, teljhatalmú pápai követ választása? A legtöbb krónikás és történész kiemeli, hogy a Székely Györgyként ismert Dózsa 1514. február 28-án különleges párviadalt vívott Nándorfehérvárnál a török kézen levő Szendrő várkapitányával, a híres Epirusi Alival, s kardjával vállból levágta Ali jobb karját. A fényes haditett egy csapásra ünnepelt hőssé tette György vitézt, aki ezután Budára ment, s Ulászló király lovaggá ütötte, és földet adományozott neki, majd április 24-én, Szent György ünnepén Bakócz bíboros Székely Györgyöt bízta meg, hogy a felállítandó keresztes sereggel foglalja vissza a keleti kereszténység ékkövét, Konstantinápolyt a törököktől. Népfölkelésről lévén szó, népszerű – a népből való – vezér kellett, s a jobbágy származású idős bíboros feltehetően jól emlékezett arra, hogy 1456-ban Hunyadi János országos főkapitány Kapisztrán János ferences szerzetes parasztokból toborzott keresztes hadának segítségével megsemmisítő vereséget mért II. Mehmed szultán sokkal erősebb és képzettebb hadseregére. Nyilván ennek megismétlését várta az újdonsült hős végvári vitéztől.

A rejtélyes fordulat

A másik nagy rejtély, hogy ha már az ismeretlen székely katona lett a keresztes sereg egyik vezére, miért fordult szembe az őt megbízó feudális állammal. A 16. századi források bősége ellenére, azok töredékes információtartalma, illetve súlyos elfogultságai/túlzásai és ellentmondásai miatt meglehetősen nehéz rekonstruálni a parasztfelkelés eseménytörténetét. Ráadásul 1514 májusában két-három hét folyamán, vagyis meglepően gyorsan és regionálisan is nagyjából egyidejűleg szöktek a forrpontig az események, s épp ilyen gyorsan nyerték el ideológiai indoklásukat is. De máig is eldöntetlen a vita arról, hogy a híres ceglédi kiáltvány – amely bizonyító erejű dokumentuma annak, hogyan fordította át Dózsa a török ellen indult keresztes hadjáratot a magyar urak elleni parasztháborúvá – mikor keletkezett. Csak júniusban? – miután május végén a Báthori István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök vezette nemesi hadak Apátfalvánál – amely nagyjából félúton van Makó és Nagylak között – váratlanul (és valójában indokolatlanul) megtámadták a keresztes sereg Maroson átkelő előőr-sét, és megsemmisítő vereséget mértek a körülbelül kétezer fős táborra. Ezt megtorlandó Dózsa hatalmas – több tízezres – keresztes főseregével másnap hajnalban Nagylakhoz érkezett, és a helyi parasztok által felgyújtott várból kimenekülő, Báthori és Csáky vezette csapatokat nagy csatában legyőzte. Ezután Székely György kíméletlen bosszút állt a nemesi sereg elfogott vezetőin: több földesúrral együtt Csáky püspököt is karóba húzatta, másokat keresztre feszíttetett vagy karddal levágatott. Pár nap múlva pedig, amikor megkapta a király és a bíboros leveleit, amelyek ismételten és határozottan a keresztes hadjárat azonnali felfüggesztésére és a parasztok hazaküldésére utasították, szembeszegült az ország uralkodója és legfőbb egyházi vezetője parancsával, és arra szólította fel embereit, hogy a török helyett elnyomó uraikkal, végső soron az állammal és az egyházzal szálljanak harcba. Más nézetek szerint azonban a „hűtlen és gonosz nemesek” megfékezésére és megzabolázására (szigorú büntetés terhe mellett) felszólító ceglédi kiáltvány keletkezési ideje május közepe, ami azt jelenti, hogy Dózsa nem önvédelemből, illetve revánsként, hanem előre megfontolt hatalomvágyból robbantotta ki a belháborút.

Szűcs Jenő, az egyik legtekintélyesebb középkortörténész szerint tervszerűen és stratégiailag átgondolt módon a nagylaki győzelem után, azaz május 28. és június 6. között született meg az országos parasztháború koncepciója a Maros-vidéken. Négy égtáj felé négy seregrészt indított meg június első napjaiban Dózsa, ő maga pedig Temesvár ostromára indult, amelyet Báthori István védett. A július közepén erős seregével a vár felmentésére érkező Szapolyai János erdélyi vajda egyes források szerint nagy csatában legyőzte, más források szerint (például Szerémi György emlékirata Magyarország romlásáról) azonban csellel foglyul ejtette a parasztvezért, akit július 20. körül különös – bár a korban egyáltalán nem példa nélküli – kegyetlenséggel végeztek ki, iszonyú kínhalálával torolva meg a fellázadt parasztok által elkövetett gyilkosságokat, kínzásokat, gyújtogatásokat, rablásokat. A vezér nélkül maradt seregrészeket ezután már könnyen szétverték.

Kudarcra ítélt kísérlet

A parasztfelkelés üstökösszerűen felemelkedő vezére a székelyföldi, majd a délvidéki végek harcedzett katonája volt, aki könyörület és szánalom nélkül osztotta a halált. Nem volt alkalmas politikusnak, még népvezérnek sem, bár egyes történészek szerint tudatosan „forradalmi erőszakkal” akarta átültetni a feudális Magyarországra a székely, jellegzetesen katonai társadalom akkoriban még többé-kevésbé működő szabadságmodelljét, az ősi „katonai demokráciát”, ahol mindenki a király egyenlő jogú alattvalója, minden ember személyes és tulajdoni szabadsággal rendelkezik. „Renoválni” akarta az országot, vagyis helyreállítani a nemes (egy nembe tartozó) magyarság eredeti, egyenlő szabadságát. Dózsa „szabadságharcos” kísérlete azonban kudarcra volt ítélve, mert ideológiai célja egyszerre volt radikális és irreális, politikai módszere erőszakos és romboló, a rendelkezésére álló emberi és anyagi erők, eszközök pedig elégtelenek.


Az ősi szabadság helyreállítása
„Dósa nem volt olyan közönséges néplázító, mint amilyennek többnyire festik; hanem egy társadalmi és politikai forradalomnak ösztönszerű vezére, aki a nemesség túlkapásaival szembe a nép kívánságait állította. Milliók tűrhetetlen sorsát akarta megváltoztatni, de homályosan képződött terveit nem bírta elfogadható módon megalkotni. A nemes földesurak túlságos hatalmát kész volt a demagógia, vagy épen az ochlokrácia segítségével romba dönteni, hogy a romok eltakarítása után fölépítse a demokráciát. Nem a mai értelemben vett demokráciát; hanem a népnek az államhatalomban és a jogokban való olyas részesedését, amely körülbelül a vezérek korabeli egyenlőségnek felelt volna meg. Ugyanaz a néplélek vezette, amely 1061-ben és 1437-ben lelkesítette az ősi intézmények helyreállításáért harcolókat. A múlt kinövései ellen küzdött s egészben véve mégis a múlthoz tapadt, mint mindazok, akik hazánkban valaha nagyobb reformmozgalmak, vagy épen forradalmak élén álltak.”
Márki Sándor: Dósa György. Budapest, 1913, Magyar Történelmi Társulat


Vörös kereszt és véres karó
„Dózsa népének két szimbóluma, mondhatnánk jelvénye volt: a vörös kereszt és a véres karó. A fehér zászló, rajta a bíborvörös kereszttel, április végétől az augusztus eleji végső bukásig végigkísérte a mozgalmat csakúgy, mint a parasztok mellére varrt kereszt. De a karó sem holmi praktikus kivégzőeszköz volt csupán. (…) Egykorú levelek számolnak be, hogy Dózsa György a véres kard mellett véres karókat küldött szét a falvakba.
A karónak kettős jelképisége volt: a bosszú szimbóluma volt a nemességgel szemben, és a közösségi kényszer fenyegető jelképe volt a parasztság számára. Az isteni »kiválasztottság« és az »áldott nép« elhivatottsága egyfelől, a társadalmi bosszú és a közösség kemény parancsa másfelől: éppúgy szerves és elválaszthatatlan elemei voltak egy egységes ideológiai struktúrának, ahogy ez a számunkra nehezen egyeztethető két eszköz, a kereszt és a karó is szükségképpen kiegészítette egymást 1514 nyarán.”
Szűcs Jenő: Dózsa parasztháborújának ideológiája. In: Sz. J.: Nemzet és történelem. Budapest, 1974, Gondolat