Már Gavrilo Princip is rosszalkodott ottan, Szarajevóban egykoron – aztán a kilencvenes években is vad dolgok estek arrafelé –, most meg Belgrádban egyenesen futballforradalom tört ki a szerb–albán Európa-bajnoki selejtezőn. Mégpedig olyan cifra, hogy ahhoz képest a bukaresti román–magyar meccs, a himnuszunk szétfütyülése elegáns operaházi gálaelőadásnak számít.
Nem csodálom, felmondták az albérletét annak a szakállas, Karl Marx nevű úrnak a Közgázon, aki egykoron azt jövendölte, hogy a forradalom a legfejlettebb országokban fog kitörni. Na, nem, tévedett, büdös nagyot tévedett, mert hát bátyuska Prohor Petrovicsék földje csak később, a szemináriumokon és a szovjet népmesékben emelkedett a világ legfejlettebb régiói közé. S erre most itt van a belgrádi futballforradalom, és ugye egyik résztvevője sem mondható még a futballban sem nagyhatalomnak.
Az egész olyan volt, mint egy európai nagyoperett. A mérkőzés azért szakadt félbe az első félidő 42. percében, mert a játéktér fölött Nagy-Albániát ábrázoló zászlót cipelő, távolról rádión irányított repülő, műszaki nevén drón jelent meg. Olyannyira sikere volt, hogy az ultrák táborából még lövöldöztek is rá. A játékosok és a pályára berohanó szurkolók rögvest dulakodni kezdtek, lévén Nagy-Albánia eszméje mélyen sérti a szerbeket, hiszen az az Albániában, Koszovóban, Macedóniában és Görögországban élő albánok egy államban való egyesítését jelentené. A szerbek pedig a többségében albánok lakta Koszovó függetlenségét sem ismerik el, szerintük Szerbia Koszovóban született. Az már csak politikai desszert, hogy a szerb hatóságok előállították az albán miniszterelnök, Edi Rama testvérét – aki éppen a napokban szándékozik Belgrádban hivatalosan vizitálni –, Olsi Ramát, s azzal gyanúsítják, hogy ő volt a „pilóta”, ő mesterkedte a rebellis kis masinát a pálya fölé.
Nagyjából ennyi történt a balkáni Belgrádban, ugyanakkor a fényesen európai Bécsben meg mintegy ötven albán kora éjszaka üvegekkel, Molotov-koktélokkal dobált meg egy szerb kávéházat. Mellesleg, ha már Bécs, jó lenne tudni, hogy mit szól ehhez a Burgtheater azóta elcsapott, slágfertig igazgatója, hiszen neki a budapesti Nemzeti Színháznál történtekről is kiforrott, markáns, szórakoztató és kimondottan európai álláspontja volt.
Na, Európa nagy dicsőségére így néz ki, él és virul a szabadság, egyenlőség, testvériség nemes eszménye, s nem véletlen, hogy a két nagy futballszövetség, a FIFA és az UEFA példás, szigorú harcot folytat mindenféle nacionalizmus és rasszizmus ellen. Sőt néha már úgy néz ki, hogy nem is a játékért, a cselekért, gólokért, győzelmekért, hanem a mérkőzés előtti közös, mágikus ceremóniáért, a tiltakozásért rendeznek nemzetközi meccseket, Eb-ket és világbajnokságokat. Erre vevők a nézők, mély áhítattal, tiltakozni jönnek össze az emberek. Mint nálunk Gyurcsányék és Dopemanék az orbáni önkény ellen.
S ha rövidesen tényleg ledőlnek a határok, és boldogan egyesül – mint egykoron a Marx úrék által ünnepelt világ proletárjai – Európa valamennyi nemzete, végre örökre magunk mögött tudhatjuk a nacionalizmus és a xenofóbia minden átkát. Az unióba igyekvő törökök sem azt éneklik majd a Besiktas-stadionban, hogy „Európa, Európa halld a lépteket, jönnek már, menetelnek a török seregek”. Nem. Milyen szép lesz Isztambulban hallgatni, hogy török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja. És nem lesz román–magyar futballgyilkolászás, szerb–horvát focicsata – még talán Dél-Amerikában is elfelejtik az ötnapos El Salvador–Honduras futballháborút –, csak mint a genderben, az 1-es csapat játszik majd a 2-es ellen. És még az is megeshet, hogy némelyik válogatott egyenesen önmaga ellen futballozik. Akkor aztán nem lesz győztes és vesztes, megalakul a boldog futballbéketábor, s együtt zengi majd magyar s román: „Lupte, lupte Resere. Vagyis Harcolj, harcolj Republica Socialista Romania”.
Addig pedig szurkoljunk a drónmentes albán szerb összeborulásnak.