Lovas IstvánÚj Ulfkotte-könyv

Másfél héttel ezelőtt jelent meg a neves, Németországban ördögként kezelt egykori tudósító-szerkesztő legújabb kötete

Lovas István – 2016.12.20. 02:33 –

Lapunk Udo Ulfkotte, a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori újságírójának mindkét, magyar fordításban már megjelent könyvére annak németországi kiadását követően néhány nappal később hívta fel a figyelmet. A Megvásárolt újságírók és a Menekültipar című kötetekről van szó.

Ha már az Ulfkotte-művek ügyében is hagyományt teremtettünk, folytassuk.

Másfél héttel ezelőtt jelent meg a neves, Németországban ördögként kezelt egykori tudósító-szerkesztő legújabb kötete Volkspädagogen – Wie uns die Massenmedien politisch korrekt erziehen wollen (Népi pedagógusok – Miként akarnak bennünket a tömegmédiumok politikailag korrekt módon nevelni) címmel, szintén a Kopp Kiadónál.

Ulfkotte könyveiről – noha bestsellerek – totális a fősodratú hallgatás hazájában. Nálunk sem rózsás a helyzet. Aki a Libri.hu-n akarja megvásárolni, neve beütésekor ezt a választ kapja: „Nincs találat”. Még szerencse, hogy van egy Bookline.hu, amelynél az említett két könyv megrendelhető.

A szerző egyébként a Megvásárolt újságírók óta írt több könyvet is. Így a Mekka Deutschlandot, a Németország eliszlámosításáról írt kötetét, amelyről két cikkben is tájékoztattunk, valamint a Figyelem! Polgárháború! címmel megjelent könyvet, és szerzőtársával, Stefan Schuberttel Korlátlanul bűnöző címmel kiadott kötetét, amely arról szól, hogy a politika és a tömegmédia miként hallgatja el a migránsok bűntetteit.

Mostani, kétszázhetvenkét oldal terjedelmű könyvéről most sem recenziót, hanem ismertetést közlünk, hiszen az olvasókat nem szubjektív vélemény, hanem maga a könyv érdekli.

A kötet lényege: a németek elvesztették hitüket a fősodratú médiában. Ulfkotte ezért magukat a főbűnösöket, az újságírókat hibáztatja. Ugyanis ők nem tárgyilagosan akarnak tájékoztatni, hanem politikailag korrekt módon nevelni.

A borító hátlapjáról idézve: „Újságírók és politikusok a német térségben lakó polgárokat még soha nem kezelték le úgy, mint ma. Arrogánsan, felsőbbrendűen és önelégülten, miközben fütyülnek a semlegességre, a tárgyilagosságra és az igazságra. Ennek az értelmező elitnek a mértékadó szavai: »Mi jobban tudjuk.« Csakhogy az embereknek már jó ideje elegük lett abból, hogy magukat bűntudattal engedjék beoltatni.”

A fülszövegen pedig azt írja a kiadó, hogy „Udo Ulfkotte úgy beszél, ahogy más még gondolni sem mer: a néptanítók a demokrácia és a véleményszabadság ellenségei. Állítsuk meg a magukat kinevező jóembereket, akik ideológiai rendőrökként avatkoznak be életünkbe.”

Nos, ha van ellenrendőr, aki a píszí rendőröket elzavarja, ha nem is a valódi életben, de a könyv olvasásának időtartamára, az a szerző.

Mely könyv éppen olyan kötelező olvasmány lenne nekünk, mint oly sok más. De ellentétben a korábbi, a szerzőről és a magyar jobboldal érdekében lefordításra váró sok más könyvet ismertető cikkeinkkel, ezúttal már nem ismételjük meg azt, hogy noha tizenhat éve van jobboldali kormányunk, azaz elméletileg ideális körülmények egy külföldi sikerkönyveket a jobboldali Magyarország örömére és érvrendszerének erősítésére megjelentető kiadó megteremtésére, azt nem hoztuk létre. Ha ilyen ostobák és önsorsrontók vagyunk, miközben a másik oldalnak tucatnyi ilyen kiadója van, akkor maradjunk ostobák és önsorsrontók.

A kötetből nehéz kiválasztani azt a részt vagy részeket, amelyeket idézni érdemes. Mert minden sorát kellene.

De emeljük ki talán a negyedik fejezetet a vezető német lap egykori tekintélyes munkatársától és az Egyesült Államok Marshall Emlék Alapítványa tagjától, amely alapítványnál nem sok transzatlantistább és neokonzervatívabb hálózat létezik.

Aki még nem csatolta be a biztonsági övét, kérjük, tegye meg, mert olyan idézet következik, amelynek olvastán nem fogjuk megérteni, miért veregetik magukat vállon napi rendszerességgel a hazai ellenzéki újságírók, hogy ők milyen bátrak, amikor a kormánypárt korrupcióját támadják naponta hétszázszor, ugyanis amíg ők cserében puszikákat kapnak a tulajdonostól, a hasonlóan cselekvő német újságírók golyót a tarkójukba.

A fejezet címe: Az alfa-emberek szemellenzője. A kezdő alfejezet címe: Vigyázat, államtitok.

Így kezdődik: „Aki ma a németnyelvű területen újságíróként gazdasági vezetőkkel vagy politikusokkal kapcsolatban bizonyos dolgokról ki akarna pakolni, az azt a veszélyt kerülgeti, hogy »összeesküvés-elméleteket szövögetőnek« gúnyolják. De ez a kellemes változat. A másik? Hogy megölik.”

Úúúú! Nem kínos? A bennünket az állítólagos médiaterror és -diktatúra miatt naponta torz tükre elé vonó német sajtónak? Amelyről, ha nem is napi vagy heti, de legalább havi egyszeri alkalommal a mi közszolgálati tévénknek kellene beszámolnia, például megszólaltatnia Ulfkottét legújabb könyvéről?

Azt az Udo Ulfkottét – és ez is könyvéből derül ki –, akit a jogi támadások naponta fenyegetnek éppen úgy, mint a fizikai erőszak. Szinte már kedvünk tartja felvetni neki, nem kellene a Káli-medencében menedéket kérnie? Az említett fejezetben is döbbenetes példák sorakoznak garmadával.

Például arról, hogy ilyen sorsra jut az az újságíró, aki például arról rántja le a leplet, hogy a német politikai­lag korrekt világ egyes figurái közpénzből taxiznak Berlinnek azon részeire, ahol pedofil szex vár rájuk. Vagy utaznak hasonlóképpen Thaiföldre.

De idézhetnénk azt is, hogy micsoda elképesztő egységfrontot alkotva utasítják vissza a német lapok azt, ha Ulfkotte kiadója, a Kopp Verlag reklámozni akarja a szerző könyveit. Egyként.

Ulfkotte oly sok példája közül érdekes az is, amikor bemutatja, miként manipulál a sajtó az AfD (Alternatíva Németországért) párt esetében. Amikor azt írja (Die Welt, 2016. szeptember 9): „Usedom: ahol Hitler rakétákat épített, ma az AfD-t választják”, felteszi a kérdést, vajon melyik német újság merné azt a címet adni egy cikkének, hogy „Nürnberg: ahol Hitler pártkonferenciát és pártfelvonulásokat rendezett, ma a szociáldemokratákra szavaznak”?

Persze az sem „semmi”, amikor azt írja, száz évvel ezelőtt Németországban nem volt analfabéta. Ma, egy évszázaddal később a kormány hivatalos statisztikája szerint 7,5 millió.

Szóval: ezt a könyvet ki kell adni nálunk is! Értjük?