Bogár LászlóBal-jobb

Az egész világon végigsöprő, a politikai osztályok felszámolására törő indulatos elégedetlenségi hullám értelmezéséhez újra kell gondolnunk a létező uralmi struktúrák egészét

Bogár László – 2016.12.14. 03:24 –

Az elmúlt egy-két évtized egyre több drámai példával szolgál arra, hogy az úgynevezett jobb- és baloldal közötti, a francia forradalom óta a legfontosabbnak tartott politikai törésvonal nemcsak hogy nem alkalmas a valós politikai tagoltság lényegének a megértéséhez, hanem épp ellenkezőleg, inkább a zavart, a bizonytalanságot és a káoszt fokozza.

Ennek egyik drámai példája volt az Irak 2003-as amerikai megszállása kapcsán kialakult globális hatalmi konfliktus. Németországban „baloldali” kancellár volt, Franciaországban „jobboldali” köztársasági elnök. Ők pedig teljes egyetértésben fordultak szembe az amerikai beavatkozással. Közben meg nyolc állam, köztük Magyarország kormánya, bal- és jobboldaliak vegyesen – noha hivatalosan még nem is voltak az Európai Unió tagjai – közös levélben biztosították az amerikai birodalom uralmi struktúráját a támogatásukról.

Ha kiutat szeretnénk találni a politika világának mindent elöntő káoszából, akkor először is tisztázni kellene a tőkefelhalmozásra épülő nyugatias modernitás társadalmi tagoltságának alapvető sajátosságait, és átgondolni, hogy ezt a tagoltságot mennyire képes vagy képes-e egyáltalán adekvát módon tükrözni az önellentmondá­sok tömegétől terhes politikai rendszer. Kézenfekvő kiindulási pont, hogy ennek a létszerveződési módnak a legdöntőbb törésvonala a tőkével rendelkező és a tőkével nem rendelkező társadalmi csoportok között húzódik, így a nyugatias modernitás politikai rendszerének ezt a fő törésvonalat kellene visszatükröznie.

Ebből a logikából kiindulva az első munkáspártok adekvát módon tükrözték ezt az alapvető törésvonalat. A tőketulajdonosok világának visszatükrözése már bonyolultabbnak látszik. Az logikus, hogy a tőke piaci mozgásának abszolút szabadságát képviselő liberális pártok voltak a tőke politikai érdekképviseletének adekvát megjelenítői. De akkor hogyan válhatott a munkaerő-tulajdonosok világát megjelenítő szocialista pártok mellett a tőke érdekeit megtestesítő liberális pártoknál sokkal jelentősebb formációvá a konzervatív oldal, amelynek a tőke-munka dichotómiába való belehelyezhetősége eleve kérdések egész sorát veti fel?

Nos, a konzervatívok azért válhattak a harmadik, ma már egyre meghatározóbb formációvá, mert a szocialista-liberális „síkhoz” képest egy „harmadik dimenziót” testesítenek meg. A funkciójuk az, hogy egyrészt állandóan figyelmeztessenek a kapitalizmus fenntarthatatlanságára, illetve hogy állandó korrekciós potenciált testesítsenek meg. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy genezisét tekintve a baloldal valójában a parasztfelkelések világáig vezethető vissza, vagyis őseredete éppen a nyugatias modernitás deszakrális pusztításával való szembefordulást jelenti, akkor világossá válik, hogy történelmi gyökereit tekintve a bal- és jobboldal valójában a tradicionális szakralitás világának értékeit testesíti meg, egyfelől a paraszti, másfelől a nemesi hagyományok oldaláról kiindulva.

A modern politikai rendszerek két meghatározó alakzata, legalábbis eredeti funkciójukat tekintve, a nyugatias modernitás előtti létszerveződési mód kései, a kapitalizmusban való visszatükröződése. A kapitalizmusban azonban a tőketulajdonosok hatalmi logikájával nyíltan szembeforduló pártok nem létezhetnek, legfeljebb csak elrettentő példaként. Ezeket szokás az uralkodó beszédmód logikájával „szélsőséges” pártoknak nevezni.

A globális kapitalizmus láthatóan végső történelmi határaihoz érkezett. Olyan mértékben váltak nyilvánvalóvá a létdeficitjei (a lepusztított „külső természet” ökológiai válságként, a lepusztított „belső természet” lelki, erkölcsi, szellemi válságként), és annyira képtelennek bizonyul ennek korrekciójára, hogy az eddigi apróbb módosításokhoz képest már egészen más léptékű változásokra van szükség. Ezt azonban jelenleg számos dolog teszi szinte lehetetlenné.

A legfontosabb nehézség, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra elveszteni látszik a Föld mint komplex rendszer feletti ellenőrzésének képességét. A második, hogy a globális média továbbra is összeesküvéselmélet-gyártással és gyűlöletbeszéddel bélyegez meg, és rekeszt ki a beszédtérből mindenkit, aki mindezt diskurzus tárgyává kívánná tenni. És végül a harmadik elem, hogy a jobb- és baloldal ahelyett, hogy felismerné valóságos történelmi funkcióját, és a helyzetet leíró, a kiút lehetőségeit megmutatni képes elbeszélési mód közös kidolgozásába kezdene, többnyire inkább egymás szétroncsolásával van elfoglalva.

Reménykeltő, hogy mind a jobb-, mind a baloldalon egyre több elbeszélési mód van születőben, és kap szót a világháló újfajta globális nyilvánosságában, és ezek akár egy egészen újfajta globális értelmezési keret és fogalomkészlet közös kidolgozásának lehetőségét vetítik előre. A helyzet ugyan rendkívül zavaros, de talán nem egészen reménytelen. De mindhárom akadályozó tényező kiiktatása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a világnak esélye legyen a túlélésre. Vagyis a globális szuperstruktúrának önazonosságot vállalva kell valóságos létezőként az alternatívát kereső diskurzusba bekapcsolódnia.

Az eddig éppen a változás elleni fegyverként használt globális médiát az új beszédtér felépítésére kell használni. És végül minden szellemi energiát az alternatíva megtalálásának a szolgálatába kell állítani, a remény hídjait verve a mesterségesen egymás ellen fordított, hamis törésvonalat megtestesítő jobb- és baloldal között.