Átköltés, ferdítés, vagy művészet?

A műfordítás rejtelmeiről nyílt interaktív kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban – Az első nyelvemlékeink is fordítások

Forgách Kinga – 2016.11.28. 00:51 –

A Petőfi Irodalmi Múzeum történetében eddig nem volt olyan kiállítás, amely ne az irodalmi alkotás szerzőjéről, hanem a – sokszor elhanyagolt – fordítójáról szólt volna. Az intézmény így nagy hiányosságot pótolt azzal, hogy megrendezte új, Műfordítógép című interaktív tárlatát, amely játékos módon bizonyítja be, hogy a fordítás nem csupán automatizmus, hanem művészi feladat.

Műfordítógép kiállítás 20161128A Műfordítógép című kiállításra belépve a látogató egy „üzemi területre” érkezik (Fotó: Nagy Balázs)

A mi kultúrkörünkben a műfordító személye az esetek nagy részében háttérben marad – mondta a Műfordítógép című új időszaki tárlat péntek esti megnyitóján E. Csorba Csilla. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója hangsúlyozta, a fordítók neve csak ritkán kerül rá a könyv borítójára, nem szerepel az ajánlószövegekben, reklámanyagokban. Mint rámutatott, az utóbbi években a műfordítás elméletének szakirodalma jelentősen bővült, de az alapvető tapasztalat mégis az – idézte Lator László szavait –, hogy a műfordításnak nem annyira elmélete, mint inkább gyakorlata van. A főigazgató kiemelte, hogy az elmúlt években több fordítási esemény is bekerült a köztudatba, például a Barna Imre által fordított Salinger-mű, a Rozsban a fogó, ennek ellenére úgy vélte, a műfordítás folyamatáról a legtöbb embernek kevés fogalma van, hiszen legtöbben csak a kész művel találkozunk. Ezért is döntöttek úgy, hogy e kiállítás segítségével a fordításokat is értékelő, figyelő közönséget fognak nevelni. Az intézmény egyébként pár éve megörökölte a Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda munkáját, ez is közrejátszott abban, hogy most megrendezték ezt a nem hagyományos megközelítésű, játékosan komoly tárlatot – tette hozzá.

A kiállítást M. Nagy Miklós, az idén hatvanéves Európa Kiadó igazgatója nyitotta meg. „Mi, műfordítók különös agyagból vagyunk gyúrva” – mondta a József Attila-díjas író, aki szerint ez a tárlat valami olyan dologról szól, amely a lehetetlennel határos. Mint fogalmazott, nagyon ritka az az esemény, amelyen a műfordítók megkapják a megérdemelt figyelmet, gyakran csak a hibáikat vagy vélt hibáikat veszik észre, és kevés pénzzel szúrják ki a szemüket. Az igazgató rámutatott, hogy egy fordítónak mindig meg kell békélnie a veszteségekkel, hiszen sohasem végezhet százszázalékos munkát, mert valami mindig elvész az eredeti szöveg ízéből. Kiemelt néhány jelentős magyar műfordítót, mások mellett Bratka Lászlót, Illyés Gyulát, Kormos István, Tandori Dezsőt, Weöres Sándort, Lator Lászlót és Barna Imrét. A jó fordító szerinte átváltozóművész, aki képes elfelejteni saját stílusát, amíg bebújik valaki másnak a bőrébe, másrészt elképesztően türelmes, mivel egy életen át képes végezni ezt a rendkívül aprólékos munkát, amely mindennek ellenére mégiscsak élvezetes. Az esten végül Ferencz Mónika műfordító szólalt fel. Ő úgy vélte, a műfordítást legtöbbször a költészethez köthető fogalomként szokták használni, azt állítják, az a jó fordító, aki tud „költőiül”, de a sorrendet talán ideje lenne megfordítani, és azt mondani: aki szépen, művészien szeretne írni, annak kell megtanulnia „műfordítani”.

A Műfordítógép című kiállításra belépve a látogató egy „üzemi területre” érkezik, ahol munkaruhák, gyártósorok, ipari folyosók között szembesülhet azzal, hogy a fordítás nem csupán automatizmus, s a fordítók nem élő szótárgépek, amelyek újabb és újabb magyar nyelvű szöveget állítanak elő gombnyomásra. Az első teremben, a Nyersanyag-feldolgozóban például kiderül, hogy a magyar fordítás éppen egyidős a magyar irodalommal, hiszen az első nyelvemlékeink maguk is fordítások. Itt megtekinthetünk az 1600-as évektől a napjainkig kiadott szótárakat, illetve jelentős fordítók – Arany János, Kazinczy Ferenc, Szász Károly vagy Verseghy Ferenc – névjegyeit, munkáit. „A műfordítás legizgalmasabb része az ihletett tervezési munka” – derül ki a gyártási folyamat második állomásán, a tervező szobában. Itt öt különböző műfordító műhelyével, eljárásával ismerkedhetünk meg. Kéziratok segítségével szembesülhetünk például azzal, hogy Devecseri Gábor notórius önjavító volt, vagy hogy Füst Milán és Babits Mihály minden keze ügyébe kerülő papírra – többek között mások által írt levelekre is – fordított. A Szortírozóban különféle fordításokat osztályozhatnak a látogatók, ugyanannak a szövegnek számos változata közül lehet válogatni, gombnyomással pedig szavazni is lehet a legjobban sikerült munkára. A kiállítás negyedik terme a kutatásról szól, itt a gépi fordítás történetét lehet megismerni, a tudomány jelenlegi állásáig, azaz a Google fordítóig bezárólag. Utóbbit kipróbálva egyébként az is bizonyítást nyer, hogy műfordítókra mindig is szükség lesz. A „gyártósor” befejező szakasza az újrahasznosítás lehetőségét boncolgatja, vagyis azt, miért van szükség arra, hogy idővel újabb és újabb változatok szülessenek. Itt a magyar műfordítók videofelvételen beszélnek munkájukról, de arra is lehetőség van, hogy „éles bevetésen” vehessünk szemügyre fordítókat – gyorsított felvételeken keresztül, mint egy valóság showt nézhetjük végig több fordító munkafolyamatát, a zsákutcáktól egészen a kész alkotások megszületéséig.