Demagóg és populista

Aki másképp gondolkodik és sikeres – az demagóg vagy populista. Vagy inkább mindkettő egyszerre.

Hol vannak már azok az idők, amikor a nem liberális gondolkodó, művész, értelmiségi, politikus vagy szavazópolgár egyenlő volt a fasisztával, a nácival, a szélsőséges tömeggel, a tengeren túl esetleg a kommunistával? Kiment a divatból, nincs már elriasztó hatása, mert annyiszor használták igaztalan módon arra, hogy lejárassanak máskéni gondolkodókat, hogy elkopott, nevetségessé vált. Annyiszor kiáltottak farkast a liberálisok, hogy mára alig maradtak, akik még megijednének.

A politikailag korrekt közbeszéd jókora pofonokat kapott mostanában, Amerikában és Európában egyaránt, és mivel a demokrácia nemcsak rendszerként, hanem normaként lett megfogalmazva a nyugati civilizációban, így a liberálisok, akik mindig is igyekeztek kisajátítani a demokrácia szót, most kénytelenek más stratégia után nézni, ha nem akarják végleg feladni az univerzalista és a meliorista elveket. Azaz azokat az axiómákat, amelyek John Gray kortárs filozófus szerint azt jelentik, hogy a liberalizmus „az emberi fajt erkölcsi szempontból egységesnek tekinti”, illetve az a szándék, hogy a liberalizmus mindenhol kizárólagosan terjeszthető; végül pedig azt az állítást, hogy „az összes társadalmi és politikai intézmény jobbítható”. Ehhez pedig a demokráciát a liberalizmus által kínált „kizárólagosan jó” ideológiával kell feltölteni.

A Brexit és Trump megválasztása után azonban valami megroppant… A helyzet már rég változóban volt, de most megrogyott a liberáldiktatúra… a logika, illetve a status quo viszont még nem. Legalábbis a liberális véleménydiktatúra kiszolgálói szerint semmiképp. És el kell ismerni, hogy valóban sok minden változatlan maradt a kilencvenes évek óta, amikor a néhány éve elhunyt Molnár Tamás filozófus így fogalmazott A liberális hegemónia című könyvében: „Más ideoló­giák­kal szemben a liberalizmus azzal az előnnyel rendelkezik, hogy nem ideo­lógiának, hanem a normális létezésnek tünteti fel magát.” Mert ez így van ma, a néptől kapott sallerek után is. De ha nem akarnak felállni a liberálisok „a kizárólagosság trónjáról”, ha nem akarják feladni az általuk felépített és működtetett véleménydiktatúrát, akkor más eszközöket kell keresniük.

És nyilván nem akarják! Ezért előkapnak a kopott varázscilinderből két régi jelzőt, és újraértelmezik. Mostantól, aki nem liberális és sikeres, az demagóg vagy populista. De inkább mindkettő egyszerre. Hogy mit jelentenek ezek a szavak, az teljesen mellékes; a lényeg, hogy lejárató jelzők, hogy pejoratív hangzásuk van, amely elriasztó is egyben; és persze fontos, hogy kellő mértékben elterjedjenek a közbeszédben. Amihez nem szükséges más, csupán annyi, hogy a véleményformáló intézményekben, a véleményformáló személyek mindig és minden körülmény között rásüssék ezt azokra, akik nem liberálisok.

És ezt már tapasztalhatjuk is! Olvashatjuk, hallhatjuk a hírekben, a cikkekben, a nyilatkozatokban. És így tovább, amíg nem terjed el mindenhol a liberális alapú demokrácia, amíg a történelemnek nem lesz vége… És persze nem lesz, bármennyire is bízott benne (bármekkorát is tévedett!) az egyik legismertebb, most már rendszeresen populistázó celeb-filozófus, Fukuyama…

Pedig a populista nem jelent mást, mint annyit, hogy valaki a fennálló politikai és gazdasági elittel szemben az átlagember, a nép érdekeit tartja szem előtt. Aki szerint a fennálló szűk elit dinasztikus, belterjes és minden hatalmi ágat – a gazdaságot, a közösségi javakat és a köz-, illetve a kulturális intézményeket – birtokolja. És végül populista az, aki szerint a csöppet sem demokratikus, inkább timokratikus (a vagyon uralma) rendszert meg kell dönteni, a hatalmat pedig vissza kell adni a népnek. Amely gondolat igazából klasszikus baloldali idea volt… A demagógia pedig? Szintén nehezen és vitatható módon definiálható fogalom. Mindenesetre a lényege az, hogy a demagóg személy mindig olyan részigazságot vagy hazugságot hirdet, amelyről ő maga is tudja, hogy megvalósíthatatlan, csak a népszerűségét akarja ezzel növelni. Cinikusan mondhatnánk, hogy a tömegdemokráciában minden ellenzéki politika – függetlenül az ideológiai hátterétől – és minden kampányprogram demagóg valamilyen formában…

Mindenesetre jól látszik, hogy a populizmus és a demagógia jelző, mivel vitatható és pejoratív módon terjedt el, alkalmas arra, hogy a liberális véleménydiktatúra kitalált stigmáivá váljon. Mert ha nem törekszünk a jelentésük megértésére, ha csak a használatukra figyelünk, akkor csak annyit jelent mindkettő, hogy nem liberális… Ami persze hazugság. Jó nagy hazugság! De igazságot kár lenne elvárni egy véleménydiktatúrától.