A szabadkőművesek és Balassa József

Jelképek: körző, Vonalzó (Forrás: Wikipedia)

A szabadkőműves-mozgalmat – elsősorban a jobboldalon – megannyi mítosz és kérdés övezi, dacára annak, hogy nem olyan régen Ablonczy Balázs is foglalkozott a témával Trianoni legendák című könyvében. A hazai szabadkőművesség történetébe beleáskáló történészt elsőre azonban nem a titkos gyűlések, a zsargonnyelv vagy a különböző rejtett elemek lephetik meg, hanem éppen a kérdés földhözragadtsága és misztikától való mentessége.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött szabadkőműves-anyag nem a történelmi Magyarország szétzúzását célzó galád tervek gyűjteménye, hanem egy belterjes liberális csoport útkeresésének – és útvesztésének – története a huszadik század totalitárius és etatista hullámai között. A nyilvánosság előtt zárt szabadkőműves-gyűlések jegyzőkönyvei vagy a szabadkőműves Világ folyóirat számai inkább naivitásról, a reálpolitika komplett hiányáról és a valóságtól való szokásos és teljes liberális elrugaszkodásról árulkodnak, mint bármi egyébről.

Míg számos deklaráltan jobboldali és a klasszikus, tizenkilencedik századi szabadságeszmében hívő szabadkőműves elhagyta a mozgalmat a Tanácsköztársaság előtt, mivel annak urbánusai felhagytak a szabadság tiszteletével, és marxista irányzatokat kezdtek követni, egyesek – Jászi Oszkárhoz hasonlóan – naivan azt hitték, hogy engedményekkel meg lehet szelídíteni a bolsevizmust.

Balassa József maga – mint Szekfű Gyula, Hóman Bálint vagy Szabó Dezső is – elfogadta a felkínált egyetemi tanári állást a Tanácsköztársaságtól. Az Ady Endrével egy páholyba járó Bíró Lajos mindössze két nappal a Tanácsköztársaság kitörése előtt a „féktelen arcátlanságú kapitalizmus” legyűréséről cikkezett, a Világ pedig 1919 januárjában az „igaztalanul megvádolt, szegény” Szamuely Tibort vette védelmébe, akit gyilkosság miatt üldözött a rendőrség. Mint írta a lap, lehetetlen, hogy Szamuely első világháborús magyar tisztekkel végzett volna Oroszországban – a hatóság bizonyára „nagyon felületesen járt el” a későbbi kommunista tömeggyilkossal szemben. A korabeli liberális sajtónak is megvolt az a szokása, hogy a nyíltan gyilkos és szabadságellenes eszméket hirdető agitátorokat védelmébe vette valamifajta félreértett humanizmusból. A liberális Est ugyanekkoriban a Károlyi Mihály rendőrei által összevert szegény Kun Béláról közölt szívszaggató riportot („felesége van és gyereke”!), hozzátéve, hogy nem lett volna szabad vele így elbánni, hiszen „mégiscsak ember”. Szamuelyéknek persze nem voltak efféle skrupulusaik – amikor a szolnoki jobboldali tartalékos zsidó tisztet, Engel Sándort lőtte előre megásott sírjába, a kommunista hóhért vajmi kevéssé érdekelte, hogy az ellenforradalmárt négy hónapos kislánya és felesége várja haza. A forrásanyagok tehát inkább álmok között élő, marxista társadalmi igazságról álmodozó értelmiségeik képét festik, mint meggyőződéses rosszakarókét. A szintúgy szabadkőműves Jászi Oszkár például a Wilson-féle demokráciát és a lenini bolsevizmust akarta „ötvözni” a „világigazság” nevében: „A jövő a két próféta tanainak összeegyeztetéséből fog megszületni” – hirdette 1919 januárjában. A szavait méltató Világ ehhez azt tette hozzá, hogy aki Lenin forradalmának igazát vitatja, „az rosszhiszemű, hazaáruló vagy ostoba”.

A későbbi tények ismeretében persze egyértelmű, hogy nem az volt „rosszhiszemű vagy ostoba”, aki megértette a kommunizmus mibenlétét, hanem az, aki a marxi mételyt megkísérelte összeegyeztetni a szabadság eszméjével. Utólagosan nehéz látni, hogy voltaképpen mit is akartak átvenni „Lenin igazságai” közül ezek az öndeklarált liberálisok: az erőszak használatának igazolását, az osztályharc oltárán feláldozott keresztény erkölcsiséget, az intézményesített lopást vagy a forradalmi retorikát. Egyetlen hétköznapi polgári egzisztenciát élő értelmiségi részéről sem érthető, hogy miért szegődött a vagyonelkobzást, véres forradalmat és újraelosztást hirdető kommunisták hívének, tekintve, hogy egytől egyig olyan életmódot élveztek, amely a söpredék uralmára építő bolsevizmus prókátorai szemében már rég szálkát jelentett. (A Népszava egyszer úgy definiálta az „elosztásra érettek” kategóriáját, mint „az, aki sült csirkét élvezhet a Balatonnál szúrós vízzel” – minden polgári egyénnek látnia kellett volna, hogy ebbe a kategóriába ő maga is beletartozik).

A keserű leckét a magyar szabadkőművesek is megtanulták: lapjukat elkobozták, vagyonukat elosztották, több tagjukat túszul ejtették vagy külföldre űzték a kommunisták. A szabadság gyűlölőivel nem lehet kompromisszumot kötni: a bestiák rövidesen a naiv értelmiségiekre támadtak, akik egykor még őket támogatták (lásd a szabadkőművesek körlevelét, amelyben a kommunizmusba torkolló Károlyi-kormányt éltették: az „mindazoknak az eszméknek a megvalósítására törekszik, amelyeket mi éveken át hirdettünk, amelyekért harcoltunk. Testvéreink”, mint a későbbi kommunista Kunfi Zsigmond, „nagy számban foglalnak helyet a kormányban”).

A Tanácsköztársaságot követő „ellenforradalom” – amely természetesen csak akkor lehetne ellenforradalom, ha a társadalmi bázis nélküli kommunista puccsot forradalomnak tekintenénk – éppen úgy betiltotta a szabadkőművességet, mint Kun Béla kormánya. A mozgalmat egyszer sem legalizálták újra a két háború között, ám Balassát külföldön nagymesterként fogadták el, s így ő képviselte a hazai szabadkőműveseket az 1926 szeptemberi belgrádi kongresszuson, valamint 1928-as amerikai útján.

Utóbbi látogatásáról így számolt be a liberális Ujság 1928. május 3-án: Balassa francia és amerikai szabadkőművesek előtt „találkozásait felhasználta arra, hogy a magyarsággal történt igazságtalanságokról informálja a szabadkőműveseket. Párisban (a nagypáholy mestere) a hivatalos munka után a tiszteletükre adott lakomán poharát Magyarország boldogulására és integritására emelte”.

Ahogy korábban a kommunistáknak, most magától értetődően a jobboldali-nemzeti irányt követő kormánynak kívánt megfelelni Balassa; nyilatkozatának végén meg is említette, hogyha szabadon működhetne hazánkban a szabadkőművesség, akkor nyíltabban dolgozhatna a revízió ügyén (hasonló érveket a feministáktól a szocialistákon át a zsidóság képviselői is hangoztattak). A korabeli vádaskodásoknak persze nem volt alapjuk abban az értelemben, hogy a szabadkőművesek tudatosan nem tettek az ország romlásáért, ám a történelem nemcsak a tudatos rosszakarók és nemes jótevők, hanem a kárt okozó hozzá nem értők címkéjét is ismeri; s a kommunisták szekerét egykor lendíteni kívánó szabadkőművesek kevés okkal várhattak jóindulatot a magyar kormánytól.

A zsidó származású Balassa részéről hasonlóan érthetetlen az a naivitás, amellyel a cionista mozgalomra támadt – nyilván ismét magyarságának, „nemzeti elkötelezettségének” bizonyítására. Kérdéses, hogy mit akart elérni nyílt levelével, amelyet 1925 márciusában írt a később nyilas publicista Milotay Istvánnak, Magyarok vagyunk! című írásában azt bizonygatta a zsidógyűlölő, egykori Károlyi-publicista számára, hogy „a cionizmus gondolata neki nem ügye és nem is törekvése”. A hasonló levelek természetesen egyetlen antiszemitából sem faragtak hithű jogvédőt, s ilyen értelemben nehéz vitatkozni a cionista Zsidó Szemle című lap 1917-es cikkével, amelyben még idejekorán figyelmeztette a hazai zsidó hitközségi vezetőket: ahelyett, hogy „páholyból nézik” a hazai zsidóság sorsát, a szabadkőműves „munka” helyett inkább dedikálják idejüket a zsidó nemzeti otthon építésére. Ugyanez a lap később azt tette hozzá 1921-ben, hogy az idejüket és zsenijüket a zsidóság helyzetének javítása helyett a páholyokba ölő elöljárók „a zsidóság szerencsétlensége”.

A szabadkőműves Balassa nem sokkal a holokauszt után hunyt el Budapesten, személye és munkássága egymagában megmutatja, hová fajulhat a polgári felelősség meg nem értése, illetve a szabadság fogalmának helytelen és fájdalmasan jóhiszemű értelmezése.

A szerző történész