A Horthy-korszak választási rendszerei

Szeretném látni, hogyan lehet szavazólapokkal dolgozni egymillió körül járó analfabéta választónál – mondta Klebelsberg Kuno

Hollósi Gábor – 2016.10.28. 02:11 –

Számos kritika éri és érte a Horthy-korszak választási rendszerét, jórészt jogosan. Mindenképpen látnunk kell azonban azt az elismerésre méltó utat, amelyet a rendszer a fejlődésében megtett alig egynegyed évszázad alatt. Hiszen 1938-ra már kirajzolódott az egyéni és a listás választókerületek párhuzamossága, amely vegyes, többnyire már kétszavazatos rendszer egészen közelített ahhoz, amit az 1990-es, első „szabad” választásoknál is alkalmaztak. Most az 1919 és 1938 között megtett úton kalauzoljuk az olvasót.

Bethlen_IstvanBethlen István nevéhez fűződik a korszak első választójogi törvénye (Forrás:wikipédia)
A trianoni békediktátumot közvetlenül megelőző, tehát még a Horthy-korszak előtt keletkezett 1919-es választójogi rendelet Friedrich István miniszterelnök nevével függ össze, aki egyébként jobbszélsőként tagja volt az 1904-ben Ausztria ellen vereséget szenvedő magyar labdarúgó-válogatottnak, és a kommunizmus áldozataként 1951-ben a váci börtönben halt meg. A Friedrich-féle választójogi rendelet szerint még csak egyéni választókerületek voltak, minden kerületben egy-egy nemzetgyűlési képviselőt választottak. A minél egyszerűbb és „demokratikusabb” rendszer bevezetését nemcsak az antant-ellenőrzés indokolta, hanem az is, hogy az ország részben még meg volt szállva. A Tiszántúlon csak a román csapatok kivonulását követően, 1920 nyarán, a baranyai területeken pedig csak a délszláv csapatok távozása után, 1921 októberében lehetett megtartani a választásokat. Magyarország választókerületi beosztását ekkor még egy 1914. évi belügyminiszteri rendelet határozta meg. A Friedrich-féle választójogi rendelet alapján titkos szavazással összesen 214 képviselői helyet töltöttek be a nemzetgyűlésben.

Csel és óramegállítás

Az 1922-es választójogi rendelet története rendkívül érdekes, és azzal függ össze, hogy Bethlen Istvánnak tízéves miniszterelnöksége kezdetén még nem volt meg a választójogi reformhoz szükséges parlamenti többsége. Ezért „cselhez” folyamodott: belügyminisztere, Klebelsberg Kuno – a későbbi kultuszminiszter – olyan későn terjesztette be a törvényjavaslatot, hogy arról a nemzetgyűlés kétéves megbízatásának letelte miatt már nem szavazhatott. Pedig megállították a parlament óráit is, hogy legyen idő megegyezni. A nemzetgyűlés feloszlatását követően Horthy Miklós kormányzó alkotmányjogi értekezletet hívott össze, amely felhatalmazta Bethlent, hogy a választójogi reformot rendeleti úton léptesse életbe.

Az 1922-es választójogi rendelet bevezette a listás (korabeli kifejezéssel: lajstromos) választási rendszert Budapesten és az úgynevezett Budapest környéki választókerületben. (Az új, Budapest környéki választókerületet a korábbi újpesti, rákospalotai, cinkotai és kispesti választókerületekből, továbbá Csepel, Albertfalva, Budafok és Pestszentlőrinc községekből hozták létre.) A lajstromrendszer lehetővé tette, hogy a fővárosban és környékén a választó egyszerre több nemzetgyűlési képviselőt válasszon meg, mégpedig úgy, hogy az egy párthoz tartozó jelölteket egy listára vették fel, így a választó a szavazatát nem az egyes jelöltekre, hanem az általa választott párt listájára, gyakorlatilag tehát a pártra adta le. Az ország többi részén az egyéni választókerületek megmaradtak, ezekben továbbra is egy-egy képviselőt választottak. Az ellenzék heves tiltakozását váltotta ki, hogy 1922-től a képviselőket – a lajstromos kerületek és a törvényhatósági (ma: megyei jogú) városok kivételével – nyílt szavazással kellett választani. Ez az 1919-es rendelet szerinti titkos voksoláshoz képest kétségkívül visszalépést jelentett, illetve a választások manipulálhatóságának a lehetőségét is kiszélesítette. Klebelsberg Kuno így védekezett: „Szeretném látni, hogyan lehet szavazólapokkal dolgozni egymillió körül járó analfabéta választónál? Bárki olyan cédulát nyomhat ezeknek az analfabétáknak a kezébe, amelyről nem is tudják, hogy mi áll rajta. A Bethlen-kabinet népiskolái a maguk kultúrdemokráciájával a politikai demokráciának pionírjei.” Az 1920-as népszámlálás a trianoni Magyarországon valóban 1 090 715 hat éven felüli analfabétát írt össze, s ez az ország lakosságának 15,2 százalékát jelentette, ám az 1922-es rendelet a választójogot a férfiaknál a negyedik, a nőknél pedig a hatodik elemi iskolai osztály elvégzéséhez kötötte. A nemzetgyűlésben 1922-ben 245 képviselői hely volt, ebből 195-öt nyílt voksolással töltöttek be.

Lajstrom és titkos szavazás
Bethlen_Istvan_valasztasi_plakatjaMegkésett figyelmeztetés
Az új választások során Bethlen a helyzetét stabilizálta, így a választójogi rendelet törvényként való elfogadásának már nem volt akadálya. A törvény – a korszak első választójogi törvénye – 1925-ben jelent meg, amelynek a korábbi rendelet kétségkívül az alapját képezte, de annak nem volt szó szerinti átvétele. A Bethlen-féle választójogi törvény ugyanis a lajstromrendszert az egynél több képviselőt választó törvényhatósági jogú városokra is kiterjesztette, ami összesen hét vidéki nagyvárost érintett. Ugyanakkor a titkos szavazás körét rafinált módon tovább szűkítette: lajstromos szavazásnál titkos, egyéni jelöltekre való szavazásnál viszont nyílt voksolásról rendelkezett. Ez a korábbi rendszert az egy képviselőt választó törvényhatósági jogú városoknál változtatta meg: ekkortól a titkos szavazás helyébe ezeken a helyeken is nyílt szavazás lépett. Szintén a rendszert érintő – bár csak átmeneti – módosítás volt, hogy bizonyos feltételek mellett már országos lajstromokat is állíthattak a pártok. Ezekre természetesen nem szavazhattak a választópolgárok. A trianoni határhúzás miatt ugyanis a határ mentén sokszor székhely nélküli, töredék választókerületek maradtak, így a törvény felhatalmazta a belügyminisztert arra, hogy a választókerületek számát összevonásokkal tíz százalékkal apassza. Ez azonban nem jelentette egyben a képviselőház létszámának csökkentését is: az olyan képviselői helyeket, amelyekhez tartozó választókerület megszűnt, kiosztották a pártok között. Az ilyen helyek betöltésére szolgáltak az országos lajstromok, amelyeknek tehát a maihoz képest egészen eltérő szerepük volt. Megemlítjük még azt, hogy ekkortól az ideiglenességet kifejező nemzetgyűlés helyett már országgyűlést választottak.

Vegyes rendszer

Az Imrédy Béla kormánya idején elfogadott törvény a két világháború között utoljára reformálta meg Magyarország választási rendszerét. Ahol korábban lajstromos volt a rendszer, ott továbbra is az maradt, ekkortól azonban már a vármegyék területei is – a megyehatároknak megfelelően – egy-egy lajstromos választókerületet alkottak. A lajstromrendszer tehát országossá vált, ám ez nem jelentette egyúttal az egyéni választókerületek felszámolását. A törvény szerint ugyanis minden vármegye területén egyéni választókerületeket is kellett szervezni.

Így az ország nagy részén párhuzamos rendszer alakult ki, csak a több képviselőt választó törvényhatósági jogú városokban maradt kizárólag lajstromos a választás továbbra is, mivel ezeken a helyeken nem kellett egyéni kerületeket is létrehozni. Az ország nagy részét lefedő „vegyes” rendszernek megfelelően két szavazata lett a választók egy részének. A titkos szavazás teljes körű bevezetése nagyon fontos újítás volt, ekkortól nyílt szavazás már sehol sem folyt. A törvény szerint az országgyűlés képviselőházának 260 képviselője közül 135-öt egyéni, 125-öt pedig lajstromos választókerületben kellett megválasztani.

Képviselők behívóval

A sors kegyes iróniáját jelentette, hogy az 1938. évi törvény a választókerületeket és a képviselőház létszámát még épphogy csak rögzítette, amikor visszatért Magyarországhoz a Felvidék déli része, amit később Kárpátalja katonai megszállása (1939), Észak-Erdély visszatérése (1940), illetve a délvidéki bevonulás (1941) követett. A visszacsatolt területek országgyűlési képviseletét valahogy meg kellett oldani, ám a választókerületek kialakítását, a választók névjegyzékének összeállítását, a választások kiírását és megtartását csak hosszabb idő alatt lehetett volna lebonyolítani.

Nem is szólva az újra megjelenő nemzetiségi kérdésről, amely miatt kellett volna, de a háború alatt – és az esetleges további területgyarapodásokra tekintettel – a választójogi törvényt egyelőre nem volt célszerű módosítani. Ezért a választójogban egy különleges elem jelent meg: a visszacsatolt területek képviselőit választás mellőzésével, egyszerűen behívták a magyar országgyűlésbe. A Felvidékről 26, Kárpátaljáról 12, Erdélyből 51, Délvidékről 26 képviselő érkezett, s ezzel a magyar képviselőház tagjainak száma 375 főre emelkedett. A 375 képviselő majdnem harminc százalékát nem választották meg, a behívott képviselők szavazatai a kormánypárt működését segítették.

A leghosszabb ideig működő, 1925. évi törvény szerinti rendszer a kormánypártnak kedvezett: mivel a kormánypárt fő bázisai a nyílt szavazású – és emiatt viszonylag könnyen befolyásolható – vidéki kerületek voltak, ezért az egyszerű többségi elvet érvényesítették ezeken a helyeken.

A titkosan szavazó, főleg ellenzéki városokban viszont lajstromos rendszert vezettek be abban a reményben, hogy így a kormánypárti kisebbségi szavazatok sem vesznek el, különösen úgy, hogy ott a szavazásra minden jogosultat köteleztek, a titkos szavazás miatt a kormánypárti választókat hátrány egyébként sem érhette, pártonkívüli jelöltek számára pedig a lajstromos rendszer eleve nem adott lehetőséget.

Nem jog, kötelesség

Azonban a választási rendszer néhány előremutató vonására is fel kell hívnunk a figyelmet. Az 1919-es Friedrich-féle rendelet tisztán egyéni választókerületekre alapuló megoldásával szemben 1938-ra már nemcsak vegyes, hanem nagyrészt párhuzamos rendszer valósult meg, amely kettősség – pártra és egyéni jelöltre való szavazás – 1990 után is jellemzi a magyar választási rendszert.

Habár a voksolás a Horthy-korszak túlnyomó része alatt nem volt egészében titkos, a rendszer fejlődése 1938-ra a teljes titkosságig ismét eljut. Az 1925. évi törvényben felbukkan az országos lista is, igaz, az 1990 utáni választási rendszerben betöltött szerepéhez képest még teljesen eltérő céllal, és ekkor még csak epizódszerepet játszik.

Mivel a titkos szavazás egyben kötelező is volt már az 1922-es rendelet szerint is (nyilvános szavazásnál a választónak csak meg kellett jelennie az 1925-ös törvény szerint, de nem volt köteles szavazni), elmondható a korszak politikai és közjogi gondolkodásáról, hogy a választójogra elsősorban nem állampolgári jogként, hanem állampolgári kötelességként tekint.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa