Pozitív kilátások

Nem semmi, hogy egyszerre két olyan pénzpiaci üzenet is érkezik Magyarországra – és nem is akárhonnan, Washingtonból és Londonból –, amely a korábbiaknál jóval kedvezőbb képet fest a gazdasági-pénzügyi folyamatokról. Egyfelől a Nemzetközi Valutaalap jelentése nagyobb gazdasági növekedést jósol hazánknak, másfelől a Bank of America Merrill Lynch londoni elemzői szerint jó esélyünk van arra – a jelenlegi fundamentumok alapján –, hogy jövőre kitörjünk a hitelminősítők befektetésre nem ajánlott kategóriájából. Vagy csapdájából…

Mindkét jelzésnek örülni kell, hiszen éppenséggel nem a kormánnyal szimpatizálók mondanak verdiktet a magyar gazdaság teljesítményéről, amely ráadásul az egész kelet-közép-európai régiót is húzza, hanem olyan szakértők, akik vegytiszta képletek mentén prognosztizálnak. És az esetek túlnyomó részében be is jön az előrejelzés: akkor is, ha ez tetszik vagy sem a honi döntéshozóknak. A Nemzetközi Valutaalap esetében pedig pikánssá teszi a helyzetet, hogy hazánk korábbi főfinanszírozójáról van szó: márpedig ha nem jött volna az IMF (és vele együtt az EU) pénzügyi segítsége, államcsődbe jutott volna Magyarország. Aki esetleg már nem emlékszik rá: hazánk a Bokros-csomag után több mint tíz évvel, 2008-ban újra kénytelen volt a Nemzetközi Valutaalaptól segítséget kérni, hogy megőrizhesse fizetőképességét.
S miután az IMF a „mi bankunk”, felettébb érdekes, hogy mit is jósolnak nekünk a valutaalapos szakértők. Momentán jól állunk náluk, sőt a 2015-ös IMF-s gyarapodási jövendölés is optikailag jóval szebb, mint a korábbi volt.

Ami pedig a Bank of America Merrill Lynch felminősítési opcióját illeti, tényleg nagy szükségünk lenne arra, hogy kikerüljünk a bóvli kategóriából. Mert valljuk be, csak az elmúlt évek világgazdasági pénzbőségének köszönhetjük azt, hogy nem „égtünk be” a befektetésre nem ajánlott minősítéssel. Utóbbi leegyszerűsítve tudniillik azt jelenti számos globális pénzügyi alapkezelő „szervezeti és működési szabályzatában”, hogy ne vásároljon magyar állampapírokat. Pedig az adósságokat vissza kell fizetni, meg kell újítani, és az utánuk járó kamatokat is ki kell pengetni. Bóvliban az a veszély, hogy olcsó pénzekhez nem nagyon jutunk – leszámítva ezt a szerencsés korszakot, amikor is a globális jegybankok öntötték a pénzt a piacokra. Azért kell tehát kitörnünk, hogy olcsóbb legyen a magyar állam finanszírozása.

De vissza a kályhához! A magyar gazdaság az elmúlt évtizedben megjárta a „hadak útját”: a mély, 2009-es recesszióból most érte el a kívánatos növekedési mértéket. Most kezdjük el újból felmutatni a válság előtt gazdasági növekedési kibocsátási szintünket. Ebben jelentős szerepe volt a 2010–2011–2012-es költségvetési rendrakásnak, amiből következett, hogy már nem ülünk túlzott költségvetési deficit miatt az uniós szégyenpadon. Aki esetleg elfelejtette volna: az eljárás 2004-ben kezdődött, és azért folytatódott, mert a hivatalban lévő kormányok egyszer sem tudták hitelesen bemutatni, hogy tartósan marad az éves gazdasági teljesítmény három százaléka alatt a költségvetés hiánya. A reálgazdaság számára pedig a fordulatot az hozta el, hogy a magánberuházások is feléledtek: vagyis nem csak az uniós pénzből felpörgő központi fejlesztéseké immár a főszerep. Ám a legkedvezőbb a folyamatban talán az, hogy a nemzetgazdaság egyre több része kezd magára találni, és megszűnhet a kizárólag kivitelre épülő dominancia.

Nagy kérdés, hogy az állami újraelosztás hányadát – amely a maga ötvenszázalékos mutatójával tényleg magas – hogyan is csökkenti majd a kormány. Versenyképességünk és teljesítményünk javulásának most ez a bázisa. Sokan tettek már erre ígéretet, ám egyetlen kormánynak sem sikerült mérsékelnie befolyását.
Alighanem ez a téma lesz a legérdekesebb a következő hónapokban, években számunkra. És a piaci megítélés további javulásának szempontjából is.